Századok – 1995

Történeti irodalom - Gazdaságtörténeti tanulmányok (Ism.: Huszár Zoltán) II/472

474 TÖRTÉNETI IRODALOM ban. Ez az összeírás alapos számbavétele a hatalmas birtoknak, amely magában foglalja az úrbéres és allodiális jövedelmeket, tartalmazza az egyes birtokrészek becsértékét is. A Széchenyi Istvánnak jutott zalai birtok két nagy uradalomból állt. A szentgyörgyváriból és a pölöskeiből. A megyében lévő birtokigazgatási központ Pölöskén volt. A birtok szerkezeti tagolódását — faluk, puszták — ezek gazdasági súlyát az alapos forráselemzés világossá teszi. A tanulmány közérthetőségét nagyban segíti, hogy a forrásokban szereplő terminus technicusokat magyarul és latinul is a szövegben egyaránt megtaláljuk. A gazdasági mutatók feltárásán túl nagyon szerencsés, hogy a birtok különböző rangú alkalmazottainak felsorolása, a tiszttartótól a kanászig, gulyásig is megtalálható, valamint ezek fizetését is megtudhatjuk. Egy önkényesen kiválasztott összehasonlítás is jól szemlélteti azt, hogy kinek, milyen státusza volt a kor társadalmában. A zalaszentlászlói tanító („mester"), aki igaz csak olvasni és imádkozni tanította meg a jobbára csak télen iskolába járó gyerekeket, de a jegyző („nótárius") teendőit is ellátta, évi 25 Ft fizetést kapott. Ez kb. egy uradalmi hajdú, vagy béres évi bérének felelt meg. Ők 26 Ft-ot kaptak készpénzben. A tanulmányt mintegy 30 oldalas forrásközlés követi, amely alapvetően az 1813-as birtokleírást, valamint az ehhez csatlakozó táblázatokat tartalmazza. A források között találjuk — „Eő Excellenciája rendelései a pölöskei uradalmat illetően Bécs, 1817. február 10." — a gondos tulajdonos, vagy közvetlen munkatársai tollából származó utasításokat, amelyek a birtokirányítás részleteit is tartalmazzák. A tanulmánykötet következő írása is egy értékes forrás feldolgozása. Sasfi Csaba-. Piaci árak Nagykanizsán, 1821 és 1827 között; Egy „talált" forrás elemzését és közlését tálja a szerző az olvasó elé. A „közlemény tárgya egy, a nádori levéltár Conscriptio Regnicolaris Generalia iratanyagában talált, kísérő irat nélküli, részletes nagykanizsai piaci áijegyzés". Nagykanizsa az 1820-as években a kb. 90-re tehető árjelentő emporium egyike, jelentős kereskedelmi szerepet töltött be Dunántúl életében, ezért különösen fontos a fenti irat „előkerülése". A forrás és a szakirodalom eredményeinek alapján Sasfi Csaba összeveti a nagykanizsai, pécsi, veszprémi, pesti és bécsi árakat, elemzi ezek kialakulásának okait és egymásra gyakorolt hatását. Bácskai Vera: Piackörzetek és piacközpontok a Dél-Dunántúlon a XIX. század első felében c. tanulmányában a következő kérdésekre keresi és találta meg a választ: „Mi okozta a piackörzeteknek e sajátos elrendeződését a Dunántúl déli részén, illetve milyen gazdasági tényezők alakították ki a táji, regionális eltéréseket a térségen belül? Milyen volt e tájon a központ és körzet kapcsolatának jellege, és a központok mely más területen fekvő piacközpontokkal mutattak rokon vonásokat? Mi az oka annak, hogy a vásárjoggal rendelkező és többnyire egyéb központi funkciót is betöltő 88 oppidum és további 19 vásárjoggal rendelkező, illetve postahivatal vagy harmincadhivatal székhelyéül szolgáló, tehát bizonyos központi funkciókat betöltő település közül mindössze 5 tudott jelentősebb és további 10 csak igen korlátozott vonzást gyakorolni?" A szerző alapvetően az 1828. évi országos összeírást, valamint a közel egyidőből származó, „országosan egységes adatokat tartalmazó" forrásokat, továbbá Fényes Elek alapvető munkáját használja. A régió piacközpontjait és vonzáskörzeteit meghatározva, szerepüket elemezve, Pécs, Nagykanizsa, Keszthely, Zalaegerszeg, Veszprém, Dunafoldvár és körzeteik kerültek nagyító alá. A munka tömör összegzésének tekinthető a II. Függelék, amely ,A központi szerepkört betöltő települések hierarchikus csoportjai a Dél-Dunántúlon a XIX. század elején" címet viseli. A 19. század második fele polgáriasodé világának egy sajátos szeletét mutatja be Kövér György: Nobilizált pénzváltók — pénzváltó nemesek; A Báron testvérek Pesten címmel készített munkája. A keszthelyi származású Báron Benedek és 20 éves öccse, Ede 1862-ben „Pest város tanácsától iparjegyet kért és kapott pénzváltó üzlet gyakorlására". A gazdasági élet átalakulására és fellendülésére bizonyíték, hogy 1859-ben Pesten 7, 1871-ben pedig már 31 „Wechselstube" működött. A Baron-fivérek üzlete nagy valószínűséggel jól mehetett, különösen, ha arra gondolunk, hogy Benedek 1870-ben a király személye körüli miniszter előterjesztése alapján nemesi címet kapott. Ezzel természetesen együttjárt az izraelita vallású pénzváltó névmagyarosítása is Baronyi névre. Ez jelentős státusz- és társadalmi presztízsnövekedést is jelentett a családnak. A névmagyarosítást a testvér és az apa is megtette, aki cselekedetét az alábbiakkal indokolja: „körülményeim és családi viszonyaim, úgy a kor szelleme azon határozatra bírtak, hogy családi, illetve vezeték nevemet megmagyarosítsam". 1882-ben az ifjabb Baronyi is nemesi címet kapott. Bátyjához hasonlóan, a gazdasági életben betöltött pozitív szerepén túl jótékonykodása a köztiszteletben álló személyek sorába emelte. 1885-ben cégtörlési kérelmet nyújtottak be a cégbírósághoz, hogy ezt követően vidéki birtokaikon gazdálkodó nemes emberként éljenek. A szerző a Báron (Baronyi) testvérek életútján keresztül a kor asszimilálódni akaró társadalmi csoportjának egyik lehetséges