Századok – 1995
Tanulmányok - Kristó Gyula: A honfoglaló magyarok életmódjáról I/3
A HONFOGLALÓ MAGYAROK ÉLETMÓDJÁRÓL 41 amikor a sátrakba való kiköltözés már megtörtént, így figyelmét nem a költözés (a szálláscsere) kötötte le, hanem az ennek nyomán előállt, számára teljesen szokatlan helyzet. Különben is a maga módján a főpap eléggé világosan fogalmazott: meg tudta azt állapítani, hogy a magyarok nyáron és ősszel sátrakban élnek. Ez közvetve annak megállapítását is jelenti, hogy a házak — a silány, a hitvány lakhelyek — nyáron és ősszel lakatlanok. Ha a sátor rendre közvetlenül a ház közelében állott volna, kevésbé tudott volna egyértelműen állást foglalni abban a kérdésben, hogy nyáron és ősszel hol laknak a magyarok: a házakban-e avagy a házak tőszomszédságában levő sátrakban. Azt, hogy a sátrak szolgáltak a nyáriőszi hónapokban lakhelyül, csak akkor lehetett nagy biztonsággal leírni, ha a ház és a sátor általában nem egymás közvetlen közelében feküdt. Szabó okfejtése a 18-19. századi baskír és kirgiz analógia vonatkozásában kiválóan mutatja az analógia mint kutatási módszer korlátait. Azzal a ténnyel, hogy az újkori, „már földet művelő, egyben faluhatárok közé szorult s már állandóan lakott falvakban élő baskírok"17 8 sátorozásához hasonlítja a 12. századi magyarok — egyébként ismeretlen indítékú — sátorozását, voltaképpen nemcsak a magyarok sátorozására lel (vitatható értékű) magyarázatot, hanem egyúttal — az analógia okán — a 12. századi magyarokat is besorozza a már földet művelő, faluhatárok között, állandóan lakott falvakban élő népek közé. Azzal bizonyít voltaképpen, amit bizonyítania kellett volna. Hogy elégséges premissza hiánya esetén mennyire veszélyes eszköz az analógia, arra legyen szabad egyetlen esetet említenünk. Ha a 12. századi magyarokat a 9-10. századi kazár főváros és egy másik kazár város népéhez hasonlítanánk, akkor a 12. századi magyarokra is azt tekintenénk érvényesnek, amit Ibn Ruszta évszázadokkal korábban e kazár főváros népességéről leírt: „A főváros népe télen ebben a két városban lakik. Amikor pedig eljönnek a tavaszi napok, kimennek a pusztaságba, és egészen a tél beálltáig ott maradnak".17 9 Allatokról itt sincs szó, pedig aligha kérdéses, hogy állataikkal vonultak ki a kazárok a mezőkre. De mivel túlságosan kevés a támpont (és túlságosan nagy az idő- és térbeli távolság) ahhoz, hogy a 9-10. század kazár városlakóit és a 12. századi Magyarország város- és falulakóit szoros párhuzamba állítsuk, hasonlóan (vagy még inkább) nem tehetjük ezt meg a 18-19. századi baskírokkal és kirgizekkel, illetve a 12. századi magyarokkal sem. Freisingi Ottó adatát tehát nem analógia segítségével, hanem önmagában, illetve a magyar fejlődésmenetbe ágyazottan kell értékelnünk. El kell ismernünk, önmagában az Ottó-féle adat nem nyújt perdöntő érvet a tekintetben, hogy hol álltak a magyarok sátrai a nyári és őszi hónapokban. Nem szabad kizártnak tartanunk, hogy álltak az egymástól távolabbra eső házak udvarán is (amiként a magyar királyi székhely sátra — vagy sátrai — nyilván a királyi rezidencián belül, a palota közelében feküdhetett — feküdhettek —), de állhattak — talán többségükben — a falvakon kívül is. A lényeg itt az, hogy — Szabó István szavával élve — „sátorkészségeik"18 0 még a 12. század közepén is megvoltak. Nem volt tehát túl távoli az az idő, amikor a magyarok kizárólagos lakhelye a sátor volt. Fentebbi adataink azt bizonyítják, hogy Ottó sátor-adata nem áll egymagában a 11-12. század forrásaiban. Való igaz, hogy az oklevelek nem említenek e századokban sátrakat, de a törvényszövegekben többször is
