Századok – 1995
Tanulmányok - Kristó Gyula: A honfoglaló magyarok életmódjáról I/3
A HONFOGLALÓ MAGYAROK ÉLETMÓDJÁRÓL 39 Pontosan tükörképe ez a Freisingi Ottó által leüt képnek: a falusi (sót talán a városi) lakosság igen szerény házai mellett ott a sátor, amely hónapokon át állandó lakhelyként szolgált. Talán közvetve van mód annak bizonyítására, hogy a 11-12. századi magyarországi „városokban" sátrak (még ha döntően vásári sátrak is) álltak. Amikor Abu-Hámid az 1150-es évek elején Magyarországon járt, az a benyomása alakult ki az összesen 78 itteni városról — amelyek közül azonban csak négyben járt —, hogy „mindegyike olyan, mint Iszfahán vagy Bagdad".171 Ezen adat, valamint több más megfontolás alapján Fügedi Erik szerint a 11-12. századi magyarországi városokat „ázsiai (nomád) típusú városoknak kell minősítenünk".17 2 Nagy fontossága van az esztergomi zsinat egyik cikkelyében említett sátornak. Itt csak felületes szemlélő gondolhat teljes azonosságra I. László I. törvénykönyvének néhány évvel korábbi intézkedésével, amely utazás alatt engedélyezte a sátorban történő misézést. Az esztergomi zsinat paragrafusa viszont ennek éppen a fordítottját mondja ki, azt, hogy tilos istentisztelet végzése templomon kívül, vagyis sátorban és házban. E megfogalmazás szerint a sátor és a ház az emberi lakhely kétféle típusa, ékes bizonysága annak: 1100 táján még oly sok sátor állt Magyarországon, hogy a misézés tilalmát nemcsak a házra, de a sátorra (sőt a sorrend alapján: a sátorra és a házra) is ki kellett mondani. Ez az adat hitelesíti Freisingi Ottó összbenyomáson alapuló közlését a nagyszámú és hónapokon át ténylegesen lakott sátrakról (nagy számról azért kell beszélnünk, mert ha alig néhányat vagy néhány tucatnyit látott volna a püspök, bizonyára nem terjesztette volna ki ezen impresszióját az egész magyarságra, amint hogy világosan különbséget tett a házak között is, megjegyezve: általános a nádból, ritka a fából, egészen ritka a kőből való otthon). Freisingi Ottó összbenyomáson (méghozzá a szemtanú dunántúli tapasztalatokat összegző benyomásán) alapuló leírása kulcskérdése a nomadizmus 11-12. századi megítélésének. A hagyományos felfogás Váczy Péter tolmácsolásában akként hangzik: „tehát sátoroztunk [ti. a magyarok] nyáron és ősszel, ami nomadizálás jele. Az adat roppant fontosságú, mert még a 12. század közepén is igazolja a legeltető pásztorkodás életformájának fennmaradását".17 3 Ottó adatának újszerű értelmezését adta Szabó István. Ervelése ekként hangzik: „A püspök valóban láthatott útjában a legelő nyájak körül pásztorenyhhelyeket és sátrakat. De ha arról értesült volna, hogy a magyar falvak népe tavasszal teljes szálláscserét hajt végre, ezt a számára újszerű és meglepő jelenséget minden bizonnyal világosan ki is fejezte volna. Feljegyzése azonban nem szól ilyen cseréről, s emlékezve a már földet művelő, egyben faluhatárok közé szorult s már állandóan lakott falvakban élő baskíroknak és más nomádoknak ama szokására, hogy tavasszal a téli szállás házai mellett — tehát benn a faluban — sátrakat vernek s itt laknak, míg a hideg vissza nem kényszeríti őket a házakba, a püspök szavai alapján aligha szabad egyébre, mint a fenti baskír-féle sátorozásra gondolni. Vagyis a nyári-őszi időszakban a magyarok is a falubeli ház mellett — mintegy annak udvarán — sátrakat ütöttek fel! A püspök mondatának formai elemzése is erre enged következtetni: a mondat azzal kezdődik, hogy a »falvakban és városokban« (oppidum) hitványak a magyarok házai, s ezért sátrakban laknak, viszont a mondat elején
