Századok – 1995
Tanulmányok - Kristó Gyula: A honfoglaló magyarok életmódjáról I/3
34 KRISTÓ GYULA 3. Az orosz őskrónika (Nyesztor-krónika) a 6406. (vagyis a 898.) év alatt arról tudósít, hogy „vonultak a magyarok Kijev mellett a hegyen keresztül, amelyet ma magyarnak nevezünk. Megérkezvén a Dnyeperhez, megállottak sátraikkal, mert úgy vándoroltak, mint a kunok".13 6 4. A 11. század második felében élt Ibn Hajján a magyarok 942. évi Ibériai-félszigeti kalandozásához kapcsolódóan írt — nem tisztázott forrás (ok) alapján — arról, hogy a magyaroknak „nincsenek városaik és házaik. Sátrakban élnek szétszórva".13 7 Önmagában feltűnő, hogy forrásszegény korszakban négy forrás szól a magyarok sátrairól. Külön nyomatékosító tényező, hogy e négy kútfő három különböző nyelvű kultúrkörben fogant (arab, bizánci görög és szláv nyelvű), s jelen tudomásunk szerint a két arab forrás is — hasonlóan a többihez — független egymástól. Sokatmondó, hogy e négy szerző különböző területeken mozgó magyarságra utal, és híradásaik különböző időpontokra vonatkoznak. A Dzsajhánialapszöveg a 880 körül Etelközben élő magyarságról ad képet. Bölcs Leó a magyarokkal kapcsolatos konkrét ismereteit a 895. évi bizánci-bolgár háborúban az ő oldalukon beavatkozó magyarok révén szerezhette, hiszen maga utal arra, hogy a magyarok haditaktikáját „meglehetős tapasztalásból tanultuk meg, mikor szövetségesként használtuk fel őket a bolgárokkal szemben".13 8 A kijevi oroszok akkor látták a sátraikkal a város melletti hegyen át vonuló magyarokat, amikor azok 895-ben vagy ezt megelőzően nyugati irányú mozgásuk során elérték a Dnyeper parti települést. Végül Ibn Hajján híre már a Kárpát-medencében, a Duna mellett élő magyarságra vonatkozik, s nyilván a hír végső forrása magyar szóbeli információ, amely azoktól származik, akik részt vettek a hispániai kalandozásban, majd fogságba estek, utóbb pedig áttértek az iszlám hitre, és a córdobai kalifa testőrei közé kerültek. A hírek tehát a 880 tájától 940 körüli időig terjedő több, mint fél évszázadot fogják át, s egyaránt sátras népnek ábrázolják az etelközi, a vándorlásban levő és a Kárpát-medencei magyarságot ezen időhatárok között. Váczy Péter, aki még nem vonhatta be vizsgálatába az általunk negyedikként említett forrást, az első három kútfő alapján jutott arra a következtetésre: „mindezek alapján nem lehet abban kételkednünk, hogy a magyarok legjellegzetesebb lakása a sátor volt". Akkor is igaznak kell ezt tekintenünk, még ha a Bölcs Leó említette magyar sátrakat esetleg katonai (és nem lakóhelyként szolgáló) sátornak is értelmezzük (már amennyire a 9-10. század fordulóján e két fogalom kategorikus szétválasztásának van egyáltalán értelme). Mivel bárki és bárhol is írta le a 880-940 közti időszakban a magyarokat, egyaránt kiemelte sátraikat, Váczy Péter további megállapításának is igazat kell adnunk, jóllehet ennek megtételéhez sem tudta igénybe venni Ibn Hajján híradását. „Véleményünk szerint — úja Váczy — a magyarok sátorozását nem úgy kell érteni, hogy a kibitkát csak ideiglenes pásztorhajlékként használták és a téli időszakban szilárdabb építményekben kerestek menedéket. A kibitka maga volt az állandó szállás". A kibitka Váczy szerint az eurázsiai steppén a sátornak igen fejlett fajtája volt, „bármikor szétszedhető és felállítható, amellett tágas, kellemes, télen-nyáron egyaránt". így hát „a magyarok sátra valóban alkalmas volt arra, hogy állandó lakásul szolgáljon".13 9
