Századok – 1995
Tanulmányok - Sándor Pál: Az emancipáció történetéhez Magyarországon 1840–1849 II/285
AZ EMANCIPÁCIÓ TÖRTÉNETÉHEZ MAGYARORSZÁGON 1840-1849 2 87 és a „szociális" emancipációt megkülönbözteti egymástól és figyelme az utóbbihoz tapad, sőt: az utóbbi megvalósítását jelöli meg az előbbi megadása feltételéül.9 4 Vallási reform címén társadalmi összeolvadást követel, hogy az, mint a nemzethez tartozás bizonyítéka alapul szolgáljon a politikai egyenjogúsításhoz. Ez a felfogása megfelelt a nemzetiségi kérdésben elfoglalt álláspontjának. Ott is elvárta, hogy az ország nem magyar ajkú lakosai a nekik nyújtandó polgári szabadságjogok viszonzásáért hasonuljanak, azaz: magyarosodjanak. Ezt a hasonulást jogszabályilag, részint pedig társadalmi eszközök igénybevételével, valamint erkölcsi ráhatás alkalmazásával tekintette lehetségesnek.9 5 Az az elv tehát, amelynek igénye a nemzetiségek esetében a magyarosodás és ezzel a hazai más ajkúak asszimilálódásának perspektíváját vetítette előre, a hazai zsidóság esetében a vallás által szabályozott társadalmi szokások reformjának követelésében jelentkezett. Mindkettő társadalmi-politikai forrása Kossuth radikális liberalizmusa volt. Ez a kézenfekvő magyarázata annak a ténynek, hogy a kossuthi radikalizmustól eltérő, mérsékeltebb liberálisok, mint Széchenyi, Deák, Klauzál, Szentkirályi, továbbá a centralista Eötvös és szúk köre, nem kívántak ilyen követeléseket támasztani sem a vallási reform, sem a nemzetiségi kérdés dolgában.96 Sőt: Széchenyiről tudjuk, hogy 1842. november 27-én tartott akadémiai beszédében megtámadta Kossuthot és a hozzá közel álló ellenzékiek nemzetiségi politikáját az erőltetett magyarosításért, mert nem akarta, hogy a túrelmetlennek nevezett magyarosítás nyomán kibontakozó nemzetiségi küzdelmek olyan összeütközéshez vezessenek a dinasztiával, amely akkoriban a nemzetiségeket — főként a horvátokat — támogatta. Felfogása, mint később kiderült, nem is volt teljesen alaptalan. Elnöki beszédében abból a meggyőződésből indult ki, hogy „másnak soha olyant ne tégy, mit tőle sem fogadnál szívesen". Mélyen meg volt győződve, hogy „a szólás még korántsem érzés, a nyelvnek pergése korántsem dobogása még a szívnek, és eképp a magyarul beszélő, sőt legékesebben szóló is, korántsem magyar még".9 7 Amindenkori szükségleteket az éppen adott lehetőségekkel egyeztető Deák, Zala megye közgyűlésén kimutatta, hogy a magyar nyelvet törvényes határidők kitűzésével helytelen és lehetetlen terjeszteni; a muraközi járásba is hiába rendeltek magyar iskolamestereket, eredmény nem mutatkozott.9 8 Az 1843-44. évi országgyűlés alsótábláján kidolgozott törvénytervezetben a liberálisok, mint emlékezhetünk rá, nem tettek különbséget az emancipáció szociális és politikai „ága" között. Csupán jelzés arról, hogy a reformeszmét képviselő jelentékeny személyiségek egyáltalán nem voltak azonos nézeten, sem a nemzetiségi kérdés, sem az emancipáció mikénti megoldása tekintetében. Mindenesetre Kossuthnak az emancipációról kifejtett nézetei, a felszólítás a társadalmi összeolvadásra, mely az eddigi vallási szokások (az étkezési előírások, az ünnepek, a szombati szünnap, az istentisztelet födött fővel történő megtartása, stb.) feladásával járt volna, komoly következményekhez vezetett: megosztotta a hazai zsidó lakosságot. Egyfelől visszatetszést szült, főként a vidéki zsidóság körében. Ok nem akarták föláldozni ősi vallási hagyományaikat, szokásaikat és életvitelüket az egyenjogúsítás kedvéért. így tett Ugocsa megye zsidó gyülekezete s nyomában a pozsonyi rabbinátus, valamint a Pakson 1844. augusztus 20-án tartott rabbigyűlés is. Másfelől mozgalom indult el, amely elismerte a közhangulat követelésének jogosságát és szakítani akart az évezredes vallási hagyományokkal. Láttuk már, hogy ezekben az években miként szaporodnak el a korábban még szórványos kikeresztelkedések és néwáltoz-
