Századok – 1995

Történeti irodalom - Tóth István György: Jobbágyok; hajdúk; deákok. A körmendi uradalom társadalma a 17. században (Ism.: E. Kovács Péter) I/230

231 TÖRTÉNETI IRODALOM tetlenség, hanem a megnőtt szakmai tudás adja meg a magyarázatot a változásra. Aki viszont továbbra sem akar konfrontálódni, annak azt javasolnám, kövesse az én példámat: csak olyan munkát vállaljon el ismertetésre, ahol biztosra mehet. Mindenekelőtt szeretném leszögezni: Tóth István György könyvének ismertetését nem csak azért vállaltam el, mert biztosra akartam menni. Természetesen ez is közrejátszott, de ami sokkal többet nyomott a latban, az a nem elhanyagolható körülmény, hogy abszolút nem értek a korhoz és a témához. Egyszerűen csak kíváncsi voltam, mire képes a szerző, amikor a középkor kutatójának elképzelhetetlenül gazdag és irigylésreméltóan sokrétű körmendi levéltári anyagot feldolgozza. Melyik utat választja: a dokumentumok megismerése után építi fel könyvét, vagy a tetszetős fejezetcímekhez választ ki szelektíven forrásokat. A fentieken túl azért volt egy szakmai szempontom is: mivel jelenleg egy 16. század eleji nagybirtok gazdálkodásának az anyagával küszködöm, azt reméltem a könyv megismerésétől, hogy munkámat megkönnyíti, és Tóth István Györgytől is elleshetek valamit. Aki hozzám hasonlóan a tudományos munkák olvasását a lábjegyzetekkel kezdi, mert szereti a jegyzetapparátusokat böngészni, legalább olyan elégedett lesz, mint én. Nem állítom, hogy ez a legcélszerűbb megoldás egy munka megismeréséhez, de ha már van belőlük 659 darab, érdemes azokat átfutni, s lehet elégedetten csettinteni. Na ez az! A szerző ugyanis olyan lenyűgöző forrásbázissal és irodalommal (ez utóbbinál nagyon tetszik a célratörő választás, például az idegennyelvű irodalomnál nyoma sincs az egyre jobban teijedő, öncélú felsorolásnak) dolgozik, hogy mindenki, aki tudja mit jelent a levéltári kutatás, csak az elismerés hangján szólhat. Biztos, ami biztos, néhány Magyar Országos Levéltárban található dokumentumot kikértem. Egyrészt kíváncsiságból, másrészt, hogy a könyvismertetés formai követelményeinek is eleget tegyek. Az általam kikért 50 dokumentumot annál a jelzetnél találtam meg, amit a szerző megadott, s arról is szóltak, amit Tóth István György idézett belőlük. Természetesen jogosan mondhatja minden kolléga, hogy a pontos munka, a nyelvi felkészültség, a kitartás, az a minimum, amivel mindenkinek rendelkeznie kell, aki erre a szakmára adja a fejét. Az igazi vízválasztó, hogy ki mit tud kihozni a forrásból. Aki felüti Tóth István György könyvét és megkeresi a tartalomjegyzéket, nem fog csalódni. Amit tudni érdemes egy nagybirtok életéről, azt a fejezetcímek „lefedik". Az érdeklődőbbek is elégedettek lehetnek, ha végigolvassák a könyvet és összevetik a címeket a tartalommal. A feldolgozásában a szerző behatóan foglalkozik a korszakot gazdaságilag és társadalmilag meghatározó folyamatokkal és ezek körmendi vetületével: a hajdú város kérdése, a major, a szabad földforgalom és a „pusztásodás" problémái. Az itt közölt eredmények némi általánosítást is megengednek majd a korszak kutatóinak. A Batthyány uradalom termelése, a kézművesség és a kereskedelmi tevékenység elemzése, Körmend leggazdagabb családjainak bemutatása, mintát ad, miként kell az uradalmi gazdálkodásra vonatkozó temérdek forrásból áttekinthető, világos elemzést adni. (A szerzőt az is dicséri, hogy munkájához jól szerkesztett térképet, táblázatokat és családfákat is mellékelt.) A missilisek, térképek, urbáriumok, zálog- és kiváltságlevelek, házösszeírások stb. elemzése más és más módszert kíván. Tóth István György kiválóan oldotta meg ezt a feladatot, nem általánosít, hanem a konkrét tények alapján dolgozik. Igaz, irigylésre méltó helyzetben volt, hiszen a Batthyány levéltár kimeríthetetlen tárháznak bizonyul a korszak kutatói számára. A forrásgazdagságnak van azért egy nagy hátránya is: elriaszthatja a kutatók a szisztematikus feltárástól. Tóth István György nem ezt tette. Forráselemző módszeréből csak kettőre hívnám fel a figyelmet: a hajdúnévsorok és az 1649-es házösszeírás elemzésére. Míg az első alapján megismerhetjük Körmend hajdú várossá válásának folyamatát, a második segítségével betekintést kapunk az uradalom mindennapjaiba. Személy szerint nekem az írástudással foglalkozó részek tetszettek a legjobban. A jó forrásadottság itt lehetővé tette, hogy a „paraszti művelődést, az írástudás és az írásbeliség elterjedését" a szerző három évszázadon át kísérje figyelemmel. Az uradalom alfabetizációs vizsgálata arra a fontos kérdésre is választ adott, hogy milyen mértékben kapcsolódott egymáshoz az írástudás és az írásbeliség. Az iskolai oktatás felvázolása után a szerző vizsgálja az írás használatának elterjedését is, mégpedig igen érdekesen. Azokat az eseteket elemzi, amikor a jobbágyok vagy eladják, vagy éppen zálogba vetik földjeiket, s ekkor milyen arányban hagyatkoznak a kollektív emlékezetre, illetve adnak ki okleveleket. A táblázatok magukért beszélnek: a 17. században a társadalom életében még a szóbeliség dominált, de a 18. század közepén Körmend „társadalmának legalsó rétegeit is elérte az írásbeliség".