Századok – 1995

Történeti irodalom - Tóth István György: Jobbágyok; hajdúk; deákok. A körmendi uradalom társadalma a 17. században (Ism.: E. Kovács Péter) I/230

230 TÖRTÉNETI IRODALOM a parasztság helyzetének romlásáról írott (7—51 1.) és a „Város és kereskedelem" címet viselő részek (51—61 1.) teijedelmét. Az nyilván a szerző korábbi kutatásainak hatása, hogy a konkrét példaanyagot zömében Erdélyből veszi és általánosítja Magyarország más régióira is. A „Város és kereskedelem" fejezeten belül kiemeli a magyarországi városfejlődés elmaradottságát, de nem magyarázza — az orosz olvasó számára pedig szükséges lenne —, hogy ez az elmaradottság Nyugat-Európához képest nevezhető annak, a kelet-európai régióhoz képest nem. Kétségtelen, nehéz a mezőváros fogalmát meghatározni — különösen az orosz olvasóközönséget szem előtt tartva —, hiszen ott ez a kategória nem létezik. Az oppidumot a „mesztyecsko" (kis helység) szóval fordítja a szerző, ez a szó a településről magáról vajmi keveset árul el. A civitas—oppidum különbséget jól látja Susarin, de azt nem domborítja ki, hogy a mezővárosok éppen a meggazdagodó paraszti rétegek lakóhelyei. Ezért Susarin könyve alapján a magyar parasztság helyzete a valóságosnál rosszabbnak tűnik. A szerző párhuzamot von a magyar parasztságot negativem érintő 15. század végi intézkedések és a III. Iván-kori Oroszországban a szabad költözést tiltó évek bevezetése között. Ez a párhuzam félrevezető, hiszen a magyar jobbágyság esetében a 13—14. század folyamán kialakult a szabad költözés és rögzítődtek a paraszti terhek, ami Oroszország esetében nem történt meg. Míg Magyarországon a parasztság szabad mozgásterét szűkítő intézkedések a kis- és középbirtokos nemesség gazdasági érdekeinek hatására fogalmazódtak meg, addig az oroszországi esetben egy servus-állapothoz közeli paraszti rétegnek a korlátlanul nyakába rakott terhek előli menekülését igyekeztek megakadályozni. A második fejezetben a Dózsa vezette felkelés eseményeit mutatja be a szerző széles forrásbázisa alapján. Úgy véljük azonban, hogy az elbeszélő források tűlságosan is előtérbe kerülnek, anélkül, hogy Susarin szerzőik sajátos látásmódjának indítékait keresné. Kár, hogy nem teszi magáévá a magyarországi kutatás frissebb eredményeit. (Fekete-Nagy Antal, Barta Gábor, Szűcs Jenő) és megmarad a korábbi évtizedek szintézisei felfogásánál. Közvetett módon ugyan, de Susarin rávilágít a magyar medievisztika egyik nagy mulasztására, a „tízkötetes" sorozat mindmáig hiányzó második kötetére. Ennek elkészülte bizonyára kedvező hatással lesz Susarin további kutatásaira. 1 I Font Márta Tóth István György: I JOBBÁGYOK, HAJDÚK, DEÁKOK. A körmendi uradalom társadalma a 17. században. Értekezések a történeti tudományok köréből. Akadémiai Kiadó Budapest, 1992. 190 1. Nem tudom, miként tesznek a Tisztelt Kollégák, ha könyvismertetést várnak tőlük, én mindenesetre udvariasan vissza szoktam utasítani a felkérést, s külön lelkére kötöm a petitornak, hogy ne mondja meg a nevemet annak, akit magam helyett javasoltam. Nem titok, miért teszek így. Mire ugyanis az ismertetés nyomtatásban is megjelenik, a könyvet stb. a szakma már kötelességszerűen elolvasta, s a kollégák véleményét a cikk sem befolyásolni, sem megváltoztatni nem fogja, legfeljebb csak kíváncsiságból fogják a kezükbe venni. A megkülönböztetett érdeklődés természetesen nem az ismertetett szerzőnek, hanem az ismertetőnek szól. Ezért tartom elfogadhatónak, hogy a könyvismertetéseket is fel lehet tüntetni a publikációs jegyzékben, hiszen annak vajmi kevés köze lesz a „forrásmunkához", inkább önálló alkotások, hasonlóan a kép és a műkritika viszonyához. Mivel a szakmai hagyomány azt tartja, hogy az ismertetésekkel a pályájuk elején álló kollégákat kell megbízni, lehetőséget adva nekik a publikálásra, a fiatalabb generációnak annyit szeretnék tanácsolni, ha felkérik őket erre a látszólag egyszerű feladatra, azzal a felkiáltással, hogy „sokat fogsz belőle tanulni, íijad meg nyugodtan a véleményedet", az invitálás második részét ne vegyék komolyéul. Benyomásaikat csak akkor írják meg kendőzetlenül, ha hízelgő, ellenkező esetben inkább „tanuljanak sokat". A szakmai ranglétra előrehaladtával az egy főre eső könyvismertetések száma általában csökken, s hangvételük is kritikusabb lesz. Nem kétséges, hogy nem a pozícióból adódó tévedhe-