Századok – 1995

Történeti irodalom - Pölöskei Ferenc: István Tisza (Ism.: Erényi Tibor) VI/1447

1448 TÖRTÉNETI IRODALOM szág „teljes függetlenségét" amolyan ábrándnak tekintette. Erős protestáns nevelése folytán — amelyet a szerző joggal emel ki — a konzervativizmusból kinövő politikai katolicizmus iránt nem mutatott érdeklődést, a kilencvenes évek egyházpolitikai törvényeivel (egyház és állam teljes elválasztása) maradéktalanul egyetértett. Tisza első miniszterelnökségéről (1903-1905) szólva Pölöskei rámutat a képviselőházi obstrukció letörésére irányuló erőfeszítésekre. A miniszterelnök a tervezett (s végül a parlamenti többséggel meg is szavaztatott) házszabályrevízióval kívánta elérni a mind bel-, mind külpolitikai szempontból általa károsnak tartott ellenzéki politizálás visszaszorítását. Kétségtelen, hogy a házszabály-ügy, így szinte az egész ellenzéket — egyébként joggal — határozottan és élesen Tisza ellen fordította. Úgyis lehetne mondani, hogy ettől kezdve egészen haláláig a politikus az indulatok kereszttüzébe került. Ismeretes, hogy az 1905 elején megtartott országgyűlési választásokon példátlan eset történt: a Tisza-vezette kormánypárt megbukott; az uralkodó parlamenten kívüli hivatalnokkormányt nevezett ki. Tisza élesen bírálta mind a Fejérváry-, mind pedig az ezt követő Wekerle-féle koalíciós kabinet tevékenységét, az 1906 áprilisi, újabb választások során azonban meggyőzték, hogy a régi Szabadelvű Párt már nem kerülhet kormányra: megkezdődött a Nemzeti Munkapárt szervezése. Az 1910 februárjában megalakult új párt a júniusban megtartott választásokon a „rend" jelszavával lépett fel s nagy győzelmet aratott, Tisza miniszerelnökségére azonban nem került sor; Khuen-IIéderváry, majd Lukács László lett a kormányfő. Tisza 1912 májusában a képviselőház elnöke. Ismét megismétlődtek a századelő eseményei: újra éledt az obstrukció, ráadásul nagyarányú kormányellenes tömegmozgalmak zajlottak le. Tisza június elején — most már nyíltan megsértve a parlamenti szabályokat — karhatalommal vezettette ki az ellenszegülő képviselőket, majd elfogadtatta a fegyveres erők fejlesztését célzó törvényjavaslatokat, ezt követően pedig több törvényt is hozott a parlament abból a célból, hogy — a polgári szabadságjogok megnyirbálásával — lehetővé tegye a háború kitörése esetén a korábbiakhoz viszonyítva szinte diktatórikus jellegű kormányzást. Az elemzés során felvetődik a kérdés: liberális volt-e Tisza István? A szerző idevágó megállapítása szerint gondolkodásában keveredtek a liberalizmus és konzervativizmus elemei. Ezzel az elemzéssel maradéktalanul egyetértünk. Gazdasági tekintetben lényegileg liberális volt; fontosnak tartotta az „egyéni iniciatívát", a külföldi tőke beáramlását, az indusztrializálódást, a pénz- és kereskedelemügy, valamint az infrastruktúra fejlesztését, az államháztartás egyensúlyának biztosítását, a mezőgazdaság bizonyos kapitalizálódását, a közoktatás fejlesztését, az állam és az egyház szétválasztását, a lelkiismereti szabadságot. Az állam szerepét illetően azonban — tehetjük hozzá — eltért a klasszikus liberalizmustól. Rámutatott (akárcsak „váltótársa", Wekerle Sándor), hogy itt más a helyzet, mint Nyugaton. Magyarországnak szüksége van arra, amit ma „felülről vezényelt" gazdasági reformnak nevezünk. („Nálunk — mondotta még 1891-ben — sokkal több dolgot kell rendeletre bízni, mint más országokban, ahol úgy az élet, mint a jogállapot lassanként fejlődött ki és a viszonyok konszolidáltak.") A társadalmi-nemzetiségi feszültségek és a háborús veszély is — úgymond — erős államot tesz szükségessé. Nem riadt vissza az erőszakos intézkedésektől, nem volt a taktikázások és a kompromisszumok híve. (Képtelenség feltételezni is róla, pl. hogy 1918-ban azt állította volna magáról, mint Wekerle, hogy „tulajdonképpen ő is szociáldemokrata".) Abban kifejezetten konzervatív volt, hogy az 1867-es struktúrát változatlan formában meg akarta őrizni. (Úgy vélte, ha egy épület falából kiemelnek egy téglát, félő, hogy az egész ház összeomlik.) A liberalizmus-konzervativizmus kérdéséhez — éppen Pölöskei Ferenc gondolatmenete alapján — még két megjegyzést kell tennünk. Tisza a magyar politikai vezetőréteget (akárcsak apja, és a dualizmus korának legtöbb miniszterelnöke) nem tekintette valamiféle zárt egységnek, kasztnak. Nem pusztán a származást tekintette mérvadónak. (Több zsidó, illetve zsidó származású minisztere volt: Hazai, Teleszky, Harkányi — s baráti köréhez tartoztak neves pénzemberek, így Bethlen későbbi minisztere, Korányi Frigyes, vezető újságírók stb.) Nem viseltetett előítélettel sem az ipari munkásság, sem a parasztság iránt. Az előbbit — főleg a szakmunkásságot — kifejezetten tisztelte, az utóbbi iránt patriarkális érzelmeket táplált. Szociális tekintetben nem volt eleve érzéketlen. (Pölöskei részletesen ismerteti — a nagy jelentőségű közigazgatási reform-tervek mellett — szociálpolitikai, pénz- és adópolitikai munkásságát.) Mindez azonban nem változtat a mélyreható reformoktól való túldimenzionált félelmén. (Ebben a tekintetben — úgy véljük — Ferenc Józsefen is túltett, nem is szólva IV Károlyról.) Az első világháborúval kapcsolatban a szerző mindenféle misztifikációt eloszlat Tisza működésével kapcsolatosan. Tisza mindig is számolt a háborús veszéllyel, 1914 júliusának első nap-