Századok – 1995
Tanulmányok - Gunst Péter: Az Osztrák–Magyar Monarchia mezőgazdasága a századfordulón VI/1219
1226 GUNST PÉTER országhatár és a Duna vonala közötti területen fekvő, arisztokrata családok kezén lévő majorságok váltak a mezőgazdasági termelés átalakításának zászlóvivőivé. Ezek már a Nyugat-Európában kipróbált új növények meghonosításával foglalkoztak, új forgórendszerekkel kísérleteztek. A 19. század első felének gyapjú konjuktúrája arra késztette ezeket a gazdaságokat, hogy meghonosítsák a merinófajtát, s gondoskodjanak az állatok termesztett takarmánnyal való ellátásáról, a magasabb hozamok, a jobb minőség érdekében. így egyes földesúri gazdaságok, amelyek merinó juhokat tenyésztettek, a szántóföld egy részén számukra vetett takarmányokat termesztettek, s ezeken a táblákon a termelés már a modern forgórendszerek valamelyikében történt, azoknak az új eszközöknek és gépeknek a felhasználásával, amelyeket ugyancsak Nyugat-Európában ismertek meg, s onnan hoztak be. Ezekkel az eszközökkel és gépekkel már bérmunkások dolgoztak, nem pedig a jobbágyi robotmunkaerő. Mindez s mellette a szarvasmarhák istállózó tartása, a nyugati tarka fajták meghonosítása stb. természetesen nem az összes földesúri önkezelésű gazdaságra, még csak nem is az aliódiumok többségére volt jellemző, hanem csupán a néhány leggazdagabb arisztokrata család egyes uradalmaira, többnyire az uradalmakon belül is csak egy kisebb részre, míg az érintett uradalmak földjének nagyobb részén, valamint e családok más uradalmaiban a hagyományos nyomásrendszer keretei között folyt a termelés, a jobbágyok robotmunkaerejének és munkaeszközeinek felhasználásával. Mégis Magyarországon, különösen az ország nyugati részén már meghonosodott és ismertté vált a modern gazdálkodás számos velejárója, az új növényféleségek, az új állatfajták, a termelés új technikája és technológiája, s lassanként megismerkedtek ezekkel a gazdagabb parasztok is. Megkezdődött Magyarországon a mezőgazdasági termelés szerkezetének változása is. A 18. század közepéig az ország lakossága aránylag ritka, a városi fejlődés olyannyira visszamaradott volt, hogy a mezőgazdasági termékek számára belső piac alig mutatkozott. Volt ugyan cserekereskedelem egyes régiók között, az eltérő természeti feltételek következtében. így az Alföldről gabonát szállítottak a Felvidékre, míg onnan bort, gyümölcsöt, fát vittek cserébe az Alföldre. Ez azonban valódi cserekereskedelem volt, s mértéke erősen körülhatárolt maradt. Éppen az örökös tartományokkal kiformálódó mind erőteljesebb gazdasági kapcsolat, a mezőgazdasági termékek exportjának lehetősége változtatott ezen a helyzeten, ott, s annyiban, ahol s amennyiben erre a kereskedelmi kapcsolatra sor kerülhetett. A gabonatermelő majorságokat ott alakították ki, ahonnan a gabonát az örökös tartományokba lehetett szállítani. A 19. század közepéig ez elsősorban a Dunántúlon és az északnyugati Felvidéken valósulhatott meg, itt alakulhattak ki a legfejlettebb földesúri allódiumok. A gabonakivitel szerepének megnövekedése nagyjából egybe esett egy másik folyamat hasonló következményeivel: a 18. század végére az ország lakossága olyannyira megszaporodott, hogy fokozatosan újabb és újabb területeket kellett eke alá vonni. A 19. század első felében már érezhetővé váltak a következmények: látványosan csökkent a legeltetésre alkalmas terület, ami azután maga után vonta az állatállomány, elsősorban a szarvasmarha létszám csökkenését. Ennek egyik fontos jele volt, hogy Bécsben, amelynek húsellátását évszázadok óta elsősorban a magyarországi szarvasmarha biztosította, az 1810-es évektől kezdve húshiány
