Századok – 1995
Történeti irodalom - Tarnóc Márton: Mátyás király és a magyarországi reneszánsz (Ism.: Kubinyi András) V/1181
TÖRTÉNETI IRODALOM 1181 csökkent az ún. „fekete" volosztyok területe és az ott élők (időben és lokálisan eltérően) feudális függő viszonyba kerültek. A különféleképp kikényszerített függést az adománylevelek „törvényesítették". A földközösségi szervezettel a magánbirtokosoknak és az államnak egészen századunk elejéig számolnia kellett. Noha az 1497-es törvénykönyv 57. cikkelye komoly lépést jelentett, a jobbágyi állapot fele, a „fekete" földeken élők egy része az 1580-as évekig megőrizte pl. személyi szabadságát. A faluközösségek korlátozott autonómiáját és egyes közjogi funkcióit még a 16. sz. közepén bevezetett közigazgatási reformok se törölték el. Danyilova rámutat, hogy Északkelet-Oroszországban a „fekete" volosztyok választott szervei és tisztségviselői egyszerre szolgálták a közösséget és látták el egy-egy területen az állami adminisztráció legalsó szintjének feladatait. Az orosz falu parasztgazdaságok bonyolult komplexumát jelentette, családi újratermelési és nemzedéki tapasztalatátadási funkciókkal. Mindebben hagyományos szabályozó mechanizmusa jutott kifejezésre. Az obscsina-voloszty a föld ügyleteknél és egyes bírósági ügyekben jogi személyként lépett fel. Az ország északi és keleti régióiban a „fekete fóldű" faluközösségek fennmaradtak egészen a kapitalizmus előtti szakaszig. A szerző jól látja, hogy ezzel az államapparátus gyengeségét próbálta „kompenzálni", ugyanakkor mindez hozzájárult a társadalmi-állami rendszer konzerválásához is. A hagyományok megőrzését mutatja az 1861, a sztolipini reformok és az 1917 utáni orosz falusi helyzet; t.i. a parasztok döntő része továbbra is az obscsinában maradt, ami a nemzeti karakterben tükröződő sajátos értékrendet, társadalmi mentalitást illusztrál. Nézetünk szerint (bár a műben több tényező szerepel) az orosz földközösség hosszú fennállása elsősorban a történeti fejlődés sajátosságaiban gyökerezik. Ezt valóban figyelembe kell venni egy mai agrárreformnál. Danyilova fő érdemének tartjuk a vitatott kérdések új megvilágításba helyezését, a nagyívű történeti evolúció bemutatását és a napjainkban az orosz történetírásban sajnos ritka (nagy mennyiségű primér forrásokon és szakirodalmon nyugvó) alapkutatást. Kurunczi Jenő Tarnóc Márton MÁTYÁS KIRÁLY ÉS A MAGYARORSZÁGI RENESZÁNSZ (1450-1541) Balassi Kiadó, Budapest, 1994. 192 1. Sokat ígérő címe alapján nagy érdeklődéssel vettem kezembe Tarnóc Márton könyvét, hogy azután azt elolvasva annál nagyobb csalódással tegyem le. A könyv elkészítése kitűnő gondolat volt, hiszen egyetlen szerző egy kötetben kísérelte meg egységben tárgyalni a hazai reneszánsz első kereken kilencven esztendejét: azaz mind a művészetet, mind az irodalmat. Mondanunk sem kell, hogy mennyire fontos egy ilyen komplex szemléletű munka, hiszen a tudomány eddig mindig csak párhuzamosan — ha egymásra utalással is — foglalkozott mindkettővel. Az is nyilvánvaló, hogy egy ilyen kísérlet nem támaszkodhat önálló kutatásokra, szükségképp kompilatív jellegű, ami azonban nem von le semmit értékéből. Áttekintve Tarnóc impozáns bibliográfiáját: még növekedni látszik a mű első látásra jelentős értéke, illetve — helyesebben — annak látszata. Az, hogy (a különben a kötet végén található) „lábjegyzetek" csak a forrásidézetekre vonatkoznak, viszont az általában véve alig egy-két oldalas fejezetek mindegyikéhez gazdag irodalmi felsorolás kapcsolódik, arra utal, hogy a szerző kézikönyvnek szánta munkáját, amit örömmel el is fogadnék, ha feladatát megfelelően oldotta volna meg. A könyv maga három részből áll. A reneszánsz fogalmáról szóló bevezetés után az első rész a kezdetekkel foglalkozik Zsigmond korától kezdve. Ide kerül Vitéz János és Janus Pannonius is. Ez ugyan kronológiailag elfogadható lenne, kettejük, és főként Janus hatása azonban inkább a következő részben mutatkozott meg, és így kissé zavaró. A második rész „A magyar quattrocento" címet viseli. Ez kiindul az építkezésekből, végigveszi a művészet különböző ágait, majd egyenként foglalkozik a humanista irodalom és tudomány legfontosabb személyeivel, az újplatonizmus hatásával, a Corvinával, a könyvnyomtatással, a zenei és udvari élettel, hogy végül a „reneszánsz fejedelem" cím alatt zárja Mátyás korát. A fejezet beosztásával nem is volna bajom, annál inkább a zárófejezettel. Sajnos, ebben a fejezetben Szekfú Gyula elmélete cseng vissza, aki
