Századok – 1995

Közlemények - Velich Andrea: VII. Henrik pénzügypolitikája V/1105

VII. HENRIK PÉNZÜGYPOLITIKÁJA 1119 talmazó táblázatot.6

8

Ez némileg csökkentette, de meg nem állíthatta a virágzó csempészést, vámeltitkolásokat és egyéb törvénysértéseket. Henrik 1487-es rendelete kötelezte a kereskedőket az áruk pontos megnevezésére és leírására, illetve vámfizetéskor az engedélyek csatolására, ám mindez a tengeri gyűrűnek köszönhetően a problémát csak kis mértékben orvosolhatta, és még I. Erzsébet alatt is ugyanezen problémákkal találkozunk, hiába próbálta Erzsébet a csempészést, az éjszakai kikötői rakodást, a becenév és álnév használatát tiltó rendelkezéseivel csökkenteni.6

9

Henrik mái" az 1487-es parlamenttel elfogadtatta azt a törvényt, mely szerint árukat csakis a vámosok engedélyével lehet az egyik kikötőből a másikba átszállítani.7

0

Egyrészt a vámok beszedése, ellenőrzése, illetve az illegális kereskedelem korlátozásával Henrik a töivények szigorúbb betartatására törekedett, másrészt kötelezte a honosított külföldi kereskedőket, hogy honosításuk után is a magasabb, külföldi kereskedőkre vonatkozó vámot fizessék, ezáltal is erősítve az angol kereskedők pozícióját. Az áruk minőségének figyelembevétele a vámtételeknél pedig egy racionális gazdaságpolitikára utal: a gyengébb minőségű áruk vámtarifáját csökkentette, ugyanúgy, ahogy a hazai textilipar ösztönzésére textil exportvámját a gyapjú vámjánál jóval alacsonyabban tartotta. A súlyok egységesítésére már az 1489-es parlament alkotott törvényt.71 Betartatása azonban — az Alsóház rendszeres petícióiból, illetve az ismert lobbykból ítélve — nem volt könnyű, így 1492-ben, 1495-ben, és 1497-ben a parlamentnek ismét foglalkoznia kellett a súlyok és mértékek körüli visszaélésekkel.7

2

Henrik — trónrajutását követő anyagi nehézségeinek ellenére — már 1485-ben egységes mintasúlyokat készíttetett, és azokat minden városba és kikötőbe elküldette.7

3

így a súlyok területén is mindvégig következetes eljárás figyelhető meg. VII. Henrik pénzügypolitikája mögött tehát inkább a belső rend fenntartásának és a békés külpolitika révén a gazdaság és kereskedelem fejlődésének ösztönzése áll, ezért Bacon elmélete a pénzfelhalmozás elsődlegességéről ebben a formában nem helytálló. Természetesen a gazdaság és kereskedelem, illetve a békés diplomáciából adódó stabilitás hozzájárult a növekvő bevételekhez, mely kétségtelen Henrik céljai között előkelő helyet foglalt el. Véleményem szerint azonban a jövedelemnövelés nem mondható öncélúnak, hiszen az a Tudor dinasztia megszilárdulását, s stabilitása révén Anglia gazdasági és társadalmi fejlődését szolgálta. A deficit kerülése, a kincstár arany és ezüst befektetései pedig nemcsak az udvar, s így az ország presztizsét növelte, hanem infláció visszatartó hatással is rendelkezett. VII. Henrik és IV Edward pénzügypolitikája közé Lander professzor egyenlőségjelet tesz, és azt a krónikák és a baconi tradíció szellemében a „visszaélések korának nevezi".74

Magam részéről e véleményt azért nem tudom elfogadni, mert amíg Henrik trónrajutásától kezdve — az elidegenítések tudatos korlátozásával — pénzügyi forrásait szisztematikusan, de a társadalmi reakciók maximális figyelembevétele mellett bővítette, addig Edward még megbuktatása és száműzetése után sem tudta megteremteni önálló pénzügyi forrásait. IV Edward csak akkor döbbent rá az önálló, parlament által nem befolyásolt, társadalmi ellenállástól nem veszélyeztetett jövedelem stratégiai szerepére, amikor ennek megvalósítása mái- csak társadalmi koníliktusok közepette volt lehetséges, s trónörökösének olyan feszült birtok- és társadalmi rendet tudott csak hátrahagyni,