Századok – 1995
Közlemények - Vajda László: A népvándorlások kérdéséhez I/107
110 VAJDA LÁSZLÓ foglalkozik a „migráció" címszó alatt összefoglalt szociális jelenségek különböző aspektusaival; az ebben a munkakörben tevékenykedő specialisták újszerű felderítőtechnikákat fejlesztettek ki és — remélhetőleg megbízható — statisztikákat produkálnak, de csaknem kizárólag a jelenkorral foglalkoznak s alig lépik át a szimpla kazuisztika határait. Tudtommal még azt a kérdést sem mérlegelte senki komolyan, hogy egyes konkrét recens migrációk bizonyos mértékben modelleket szolgáltatnak-e történeti folyamatok rekonstruálásához.2 3 Egy állandóan használt, sőt talán nélkülözhetetlen fogalom rendszerint tehát meggondolatlanul — pontosabban: átgondolás nélkül — nyer alkalmazást. Akár népvándorlásokkal vél valaki egy konkrét problémát megoldani tudni, akár elutasítja ezt a megoldást: mindkét esetben intellektuálisan az előítéletek színvonalán marad, mert a címszóhoz nem kapcsolódnak világos, megalapozott képzetek. Némelyek a helyváltoztatás minden formáját ide sorolják — a geográfus Edg. Kant (1953) pl. az úgynevezett pásztornomadizmust vagy az európai magashegységek legújabbkori elnéptelenedését éppúgy vándorlásnak tekinti, mint az egy városon belül lezajló „intraurbán migrációkat". így nyilván mindennek, ami nem a tartósan letelepültek kategóriájába tartozik, a vándorlások rubrikájában lenne a helye. Mivel azonban a teljes helyhezkötöttség nem más, mint fikció, a vándorlás fogalmának ilyesfajta értelmezése eleve terméketlen. Kevésbé abszurd, de hasonlóan absztrakt a tudós Numelin (1936) felfogása: hangsúlyozza ugyan a különbséget „lassú filtráció és nagy vándorexpedíció" vagy „szakadatlan lakóhely-változtatás és egyszer s mindenkorra való be- vagy kivándorlás" között, végül is azonban a szó legtágabb értelmében vett vándorlások összképét („in their entity") kívánja adni,24 s jeles könyvében együtt szerepel a nomád legelőváltás (tehát egy ritmikus kör- vagy ingamozgás egy adott területen belül) a maorik új-zélandi honfoglalásával, az európai középkor vándor-komédiásaival és Észak-Afrika iszlamizációjával. Hochholzer egy rövid, de annál zavarosabb áttekintésben (1959) többek között „a vándorlás fejlődési fokainak" fogalmát akarta bevezetni; ezek a fokok a következők: Jégkor-utáni vadászvándorlások; korai nomád-vándorlások; a szervezett pásztorkultúra vándorlásai; potamikus és aketikus vándorlások; transzmarin vándorlások; technikai-nagytérségű terület-birtokbavételek". Haddon ismert könyvecskéje (1927) egy sor nagytérségű népmozgás felületes leírását nyújtja, kizárólag földrajzi lefolyásukat véve figyelembe; még a lassú terjeszkedés és a gyors hódítások megkülönböztetése is hiányzik. Ami az utóbbiakat illeti, a hódítások (illetve az ezekből levezetett „ethnikai felülrétegződések") a kutatások egy korábbi fázisában szakkörökben is az államok és a magaskultúrák okozóinak számítottak; ez az „erőszak-elmélet" meghaladott és —jó okból — alig említik még ez azonban ahhoz vezetett, hogy a harcias intrúziók analízisét gyakran elhanyagolják és a területi hódításokat eleve vándorlásokkal azonosítják.2 5 (Megjegyzendő itt, hogy a hódításokra vonatkozó forrásanyag kritikai felülvizsgálata különösen fontos feladat, mert az ethnográfus terepkutatók jelentései — érthetően — csaknem kizárólag elbeszéléseket tartalmaznak, amelyeket a történész vagy ethnológus nagyon is gyakran hitelt érdemlő forrásként kezel.)2 6 Seregnyi a száma az olyan írásoknak, amelyek a vándorlások problémáját kizárólag bizonyos változások megokolása kapcsán érintik (és egyre újra felfedezik, hogy kulturális javak diffúziója nem minden esetben törzsi vándorlások eredménye),2 7 a jelenség fenomenológiája szempontjából azonban ezek-
