Századok – 1995

Közlemények - Kovács László: Újra a nagyharsányi kincsről és a Lancea Regis köriratú denárról V/1075

A NAGYIIAHSÁXYI KINCS ÉS SZENT ISTVÁN DENÁRA 1099 két példány előkerült tisztán olvasható PRESLAVVA CIV. felirattal. Más kérdés, hogyan fog -egyszer majd - ez a kérdés megoldódni. A Preslavva civitas értelmezhető Preslawaspurchra (ez Pozsony 1052. évi német neve, s nem Brezesburg), a morvaországi Breclav-ra is, és horribile dictu, Zalavárra is! Félő, hogy Szent István csak az utolsó, s nagyon kétes esetben lehetne kibocsátó....Jó ötlet viszont, a Vitéz Boleszlávtól Szent István ellen felléptetett Prokuj/Stephanusra gondolni. Tény, hogy csak arra van adatunk, hogy a nagyapját (az első erdélyi gyulát) keresztelték Stephanos-ra, ami azonban nem zárja ki, sőt valószínűsíti, hogy az unokát is így hívták (lásd az Árpádok ismétlődő neveit!). Az 1003. évi német krónikák szerint - vagyis a németek szemében - viszont Prokuj rex volt, aki lengyel segítséggel 1003 után, 1018 előtt szembefordult Szent Istvánnal, s egy határvárban székelt. Ez lehetett Preslavva civitas és hasonló nevű morva megfelelője is. Itt nem volt akadálya, hogy lengyel mintára és támogatással pénzt veressen (ez akkoriban általános volt, még a püspökök is verettek), annak azonban igen, hogy ezek a pénzek Szent István országában is elteijedjenek. Északon ebben az esetben sem utánozhattak vagy „utánverhettek" nem létező városban nem létező rex-től kibocsátott - vagyis nem létező - pénzt, már ha mindenáron „utánozni" akartak valamit.": vö. László Kouács 1994, 375: 49. jegyzet (1. jegyz.). Prokuj tevékenységéről: Györffy György 1984, 809-811 (64. jegyz.). A 113 dénár bfeclavi vereteséről: Rádóczy Gyula: A „BRESLAWA CIVITAS" dénárral kapcsolatos gondolatok. Az Érem 40;1 (1984/1) 8-12; Vadász György: Megjegyzések a RESLAWA CIV feliratú dénár éremképéhez. Az Érem 40:1 (1984/1) 13-15; elutasító véleménnyel: István Gedai 1989, 100 (47. jegyz.). 66

Ezt az elképzelését már kandidátusi dolgozatának 1972-ben megvédett kéziratában kifejtette: miután néhány magyar köznépi temető és lemetőrészlet horizontálstratigráfiai elemzéséből azt a következtetést vonta le, hogy a III obulusok I. (Szent) István uralkodásának vége felé kerültek mellékletként a sírokba. Másrészt azt is megfigyelte, hogy a 111 obulusokat tartalmazó külföldi kincsleletek 95.88%-a biztosan 1020, 76%-a pedig I. (Szent) István 1038. évi halála után került a földbe, ezért úgy vélekedett, hogy az évezred második évtizedében kezdődhetett a III obulus verése: Gedai István: A magyar pénzverés kezdete. Kandidátusi értekezés tézisei. Budapest 1971, 3. E nézetén a szöveg végleges változatában finomított ugyan, de más érvekkel megtámogatva méginkább fenntartotta: vö. uő. 1986, 56-93, különösen: 69. Felfogásával Györffy György mindvégig egyetértett: Györffy György 1973-1974, 35-36 (64. jegyz.); uő. 1975, 288; 336-346 (64. jegyz.); uő. 1977, 335-344 (64. jegyz.); uő. 1984, 825 (64. jegyz.). Lektori véleményében Bóna István óvatosságra intett jellegzetesen kritikus régészeti érvelésemnek a II3-II4-re vonatkozó eredményeivel szemben (a II3-al kapcsolatban vö. 65. jegyzet!): „Ami mármost a 114 (CNH 7)-et illeti, „hivatalosságát" nagyon is eldönti a MNM Éremtára és a Déri Múzeum példánya, ezek sokkal régebben bekerültek nagy gyűjteményeinkbe, mint pl. a 112. Léteznek, s létezésüket nem lehet kétségbevonni. Szerintem itt nincs mit hozzátenni Gedai I. és S. Suchodolski numizmatikai érveihez, amelyeket - némi „régészeti" kétellyel bár - eddig a szerző is elfogadott. Huszár L. túlzott óvatossága ez esetben sem indokolt, egyébként minden óvatossága ellenére még ő is felvette corpusába.": vö. László Kovács 1994, 376: 50. jegyzet (1. jegyz.). Bóna István elgondolkoztató véleményével kapcsolatban annyi azonban mindenképppen megjegyzendő, hogy az általa említett mindkét darab kárpát-medencei származása vitatható. Az egyiket Ilóman Bálint szerint a morvaországi preraui -azaz Píerov (kraj. Píerov, zemé Morava, Csehország) - leletben találták, s valamikor Windischgrätz herceg gyűjteményébe került, majd 1916 táján Szemere Miklós tulajdonában volt, s onnan ment át a Déri gyűjteménybe: Hóman Bálint 1916, 181 (62. jegyz.); Huszár Lajos 1938, 348 (62. jegyz.). A másik példány állítólag a Kárpát-medencénél szélesebb gyűjtői érdeklődésű Nuber Károly Ferenc gyűjteményéből került Niklovits Károlyhoz, akitől 1938. szeptember 9-én vásárolta meg a MNM Éremtára, lt. sz.: 80./1938. Az is említést érdemel, hogy ez a típus a Huszár-féle corpusban ugyanúgy csupán utánveretként szerepel (114), mint pl. egy-egy I. András vagy I. Béla veretei között felsorolt típus (H10, ill. H13), vö. Lajos Huszár 1979, 32-34 (2. jegyz.). Gedai István a 114 típus Magyarországon őrzött 2 példányán kívül, Vera Ilatz és saját gyűjtése nyomán további 7 észak-európai darabot ismertetett, de az utóbbiak értékelhető származású 4 példánya alapján sem tudta keltezni őket: Gedai István 1986, 97-98 (4. jegyz.). 67

Gedai István 1986, 69, 90-93 (4. jegyz.). 68

Vö. László Kovács 1988, 285-299, különösen: 299 (28. jegyz.); uő. 1988a, 683-693, különösen: 693 (28. jegyz.). 69

Vö. Stanisiaw Suchodolski 1990, 165, 171, 173, 175-176 (37. jegyz.). 70

Vö. Gedai István 1988 (29. jegyz.).