Századok – 1994

Krónika - „Történészt sirat az ország” (Kanyar József) III–IV/804

KRÓNIKA 805 A tudós Embersége és egyénisége volt az alapja nagyívű tudományos munkásságának is. Testületekben és szervezetekben betöltött pozíciói, kitüntetései, tudományos díjai igazolják ezt. A Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja volt, Filozófiai és Történettudományi Osztályának elnöke, a Károli Gáspár Egyetem rektora, a Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday-gyűjteményének igazgatója, a Budapesti Református Teológiai Akadémia díszdoktora, stb. Nemzetben gondolkodó történésze volt a magyarságnak. Müvei közül említenünk kell: A magyar nemzeti hivatástudat története (1937), Bocskay István (1942), A magyar jakobinus mozgalom története (1957), Ráday Pál iratai (1955-1961), Emberbarát, vagy hazafi. Tanulmányok a felvilágosodás korának magyar történetéből (1978), A Habsburg abszolutizmus és a magyar rendi ellenállás a XVI-XVII. században (1984) és a Moldvai csángó-magyar okmánytár című köteteit. Kötetei közül mind a jakobinus mozgalomra, mind a csángó-magyar okmánytárra, mind pedig a Ráday Pálra vonatkozó publikációi — de a többi is — a szakma alapvető munkái közé tartoztak. Bocskay kötetében megszívlelhette Szekfü Gyula 1936-ban szóvá tett intelmét: hogy „a Bocskai felkelésnek a mai napig sincs megírva a története", azonnal hozzálátott a szívéhez közeiálló monográfia megírásához. Sokszor idéztem jómagam is a jeles művelődéstörténészt, amikor Felvilágosodás és a paraszti műveltség a XVIII. században című munkájában a Dunántúlon és az Alföldön a protestáns falvak jelentősen magasabb és rendszeres iskolalátogatásáról szólt, amely helyenként elérte az országban a 60-70%-ot is. E tanulmányában írta meg és tette közzé kutatásának azt az eredményét is, amely szerint Dunántúl népiskoláiban a községi elöljáróknak csak 15%-a crtett a betűhöz, nevük leírásához. Kutatásai szerint Dunántúl kulturális mutatószámainak a helyzete előnyösebb volt az országos átlagnál. (1769-ben országosan egy falura 0,47 tanító jutott, Dunántúlon ez az arány 0,52 volt.) Alapvető művelődéstörténeti kutatásaiban az iskolázottság mértékének döntő kritériumát nem a vallási, nem a nemzetiségi hovatartozásban látta, hanem a népesség földrajzi elhelyezkedésében. Az iskolahálózat ott erősödött meg s az alfabetizmus is ott emelkedett kutatásai szerint, ahol — a nagy közlekedési utak mentén — a parasztság bekapcsolódott az árutermelésbe, piacra járt, kupeckedett, adott és vett, amihez már tudni kellett írni és olvasni, meg számolni. Nem véletlen tehát, hogy a Bécshez közel eső területek (Sopron, Moson), meg a Dunamente (Komárom, Győr, Esztergom és nyilván Pest megye) ugrott ki a statisztika alapján, itt volt vgyanis a legfejlettebb az árutermelés és a kereskedés az országban. Egyetérthetünk azzal a nézetével is, hogy Rudolf Schendára, a kérdéskör jeles monográfusára hivatkozással a hazai népiskolai állapotokat meg a Ratio Educationis előtti évtizedekben a 18. század első felében is úgy látta, hogy hazai viszonyaink tekintetében a paraszti népiskolázás alig maradt el a nyugat-európaitól, hisz Bajorországban is csak 199 iskola működött 5676 helységben 1818-ban, Sziléziában pedig 169 falura csak 30 tanító jutott. Ha ez az arány csak az olvasásra vonatkozott, akkor az írástudás még kisebb arányú lehetett kutatásai szerint. De művelődéstörténeti kutatásainak alapvető súlyára lehetett következtetni a Mária Terézia-kori urbáriumok írástudó aláíróinak elemzésével és arányaival foglalkozó tanulmányában is.