Századok – 1994
Történeti irodalom - Creating Social Democracy. A Century of the Social Democratic Labor Party in Sweden.(Ism.: Jemnitz János) III–IV800
801 TÖRTÉNETI IRODALOM baloldalon álltak a munkáspártok (a valóságban a maga hatalmas méretű százalékos befolyásával mindig is a hegemón SAP). S ez a helyzet az 1970/90-es évekre sem változott! A szerkesztők persze kiemelik a SAP megteremtő „atyját" és az 1920-as első szociáldemokrata vezetésű kormány miniszterelnökét, Hjalmar Brantingot, de nyomban jelzik kritikai észrevételeiket is, amikor Branting politikájának szocialista bizonytalansági elemeit is megjelölik. A kiugró korszaknak (éppen ezért?) nem is az 1920-as éveket, hanem az 1930-asokat jelölik meg, amikor már az új pártvezér, Albin Hansson válik a SAP második markáns politikai vezetőjévé, aki valóban több izgalmas parlamenti választás és nemzetközi vihar (világháború) közepette másfél évtizeden állt a SAP, s miniszterelnökként Svédország élén. A szerkesztők hangsúlyozzák, hogy az európai áttekintésben is meglehetősen egyedi jelenség egyik magyarázata az, hogy az 1932 és 1940 között megtartott választásokon a SAP egymagában is meg tudta szerezni a szavazatok több mint 45%-át. Ugyanekkor Hansson jó taktikai érzékkel ki tudta alakítani az agrárpárttal a politikai szövetséget, amelynek alapja persze az volt, hogy különféle szociális reformokat vezetett be, és egyúttal a farmerek követeléseinek is elébe ment. A SAP befolyását 1940-ben is választáson tudta tovább erősíteni, s persze az 1945 utáni Európaszerte érvényesülő nagy demokratikus és szociális megújhodás korszakában a SAP töretlenül maradt az ország vezető ereje, A közben meghalt Hansson helyett ekkor új nagy formátumú politikus-taktikus állt a SAP élén: Tage Erlander, aki reformista hajlandóságú volt, de a szociális reformok keresztülvitele mégis nehezebbnek bizonyult, éppen a polgári pártok ellenállása következtében. Végül a három szerkesztő még egy pozitív és eredményes korszakra hívja fel a figyelmet: az 1970-es, 80-as évekre, amikor a szociális reformradikalizmus újra fel tudott erősödni, új reformokat tudott kikényszeríteni, ugyancsak egy új, fiatal, markáns politikus, O. Palme vezetésével. A bevezető ily módon maga is érzékeltet korszakváltásokat, és problémákat is. Hiszen bár a Hansson-korszak biztonságát az említett SAP--Agrárpárt szövetség abszolút többsége megingathatatlanná tette, a farmer lakosság először éppen az 1930-as években süllyedt az összlakosságnak kevesebb mint felére, s a tendencia gyorsítva érvényesült a továbbiakban. Az agrárpárt fokozatosan polgári „centrum"-párttá alakult, amelynek szövetségét a SAP már csak az 1950-es években tudta megszerezni! S ehhez is Tage Erlander taktikai ügyességére volt szükség, aki a szociális gyermeksegély, egészségügyi, majd nyugdíjtörvényt állította a politikai küzdelmek középpontjába. Még Erlandernek e kezdeményezései is kevésnek bizonyultak volna a szövetséghez, de a Centrum-párt vezére is úgy ítélte, hogy а koalíció ekkor hasznos számukra a két polgári és őket persze egyértelműen jobbról veszélyeztető rivális párttal, a konzervatívokkal és a liberálisokkal szemben. Ám ez a szövetségi kapcsolat sokféle oknál fogva meggyengült, inaid eltűnt. S így alakult a helyzet a Kommunista Párttal is. Alkalmilag létrejöhetett többször is ilyen szövetségi kapcsolat 1940 előtt is, még inkább 1945 után, amikor a KP megerősödött. Az 1945 utáni korszakban a KP a maga 4%-os parlamenti részarányával olykor a mérleg nyelveként döntötte el a csaták sorsát. Később, az 1948 utáni korszakba azonban a KP erősen visszaesett, s még mint gyenge szövetséges is egy időre bizonytalanná vált. A szerkesztői bevezető nagy nyomatékkal hangsúlyozza, hogy a SAP 100 évében milyen fontos volt a szoros kapcsolat a szakszervezetekkel, s a szakszervezeti szövetséggel (LO). Ez biztosította sok esetben a munkásság támogatását, de a szociális törvények napirendre tűzését és elfogadását is. Ám mindezen túlmenően már a 30-as évektől érvényesült a nagy kiegyezés, hármas tárgyalásos elv (kormány-LO-munkáltatók), amit még a késő 1970-es 1980-as években is (a Palme-korszakban) több fontos törvény egészített ki, kötelezővé téve a szakszervezetek beleegyezését az elbocsátások esetében, a béralkuknál, ám — s ez megint a kötet jellegét mutatja, s a szerkesztők erényét világítja meg — mindjárt jelzik, hogy a magánszektorban ezek a törvények nem érvényesültek a gyakorlatban. Még inkább kiéleződött az ellentét a 70-es évek közepén a Palme-korszak másik nagy gazdaságpolitikai kezdeményezése kapcsán: hogy a tőkék megadóztatása révén hozzanak létre olyan alapot, amit azután vissza lehetne fordítani egyfelől közvetlenül a termelésbe, másfelől a béralkuk nehézségeinél a megoldások kivitelezésénél. A polgári pártok ellenállása ez ügyben nagyon erős és egységes volt, s a gyakorlatban a törvényeket az 1880-as évek végéig el tudták szabotálni. Mindez egyúttal már a korszakváltást jelezte. 1991-ben а SAP 1928 óta legrosszabb eredményt érte el (bár ekkor is megkapta az összszavazatok 37,6%-át). A három polgári párthoz ekkor csatlakozott negyedikként a kereszténydemokrata párt — а polgári blokk tagjaként. S a SAP elveszítette kombattáns, magnetikus vezetőjét: Palmét 1986-ban meggyilkolták. Ez Svédországot valóban megrázta — azért is, hogy ilyesmi Svédországban megtörténhet —, s azért is, mert a gyilkost „nem találták meg". A három szerkesztő a rövid bevezetőben az új pártvezérről — (aki az egyik tanulmány szerint jelentősen hozzájárult a vereséghez) — és politikájáról nem szól, de azt viszont egyértelműen jelzi, hogy az 1990-es évekre új kérdések vetődtek fel, új megoldásokat is kell találniuk az új megerősödéshez. Ezek között jelzik az ökológiai kérdéseket, a helyi és regionális problémák felvállalását, a nők befogadását, a
