Századok – 1994

Történeti irodalom - Együttélő népek a Kárpát-medencében(Ism.: Radó Bálint) III–IV/785

787 TÖRTÉNETI IRODALOM lődésben játszott szerepéről, a török idők szerb martalőcairól, az ipeki pátriárka 1557-es kiegyezéséről a törökkel, a szerbek Duna-menti előrenyomulásáról a tizenöt éves háború után. A Lipót-féle diploma értelmében az egyszer már a törökkel együtt kivonult szerbek 1690 után nagy tömegben özönlötték el Dél-Magyarországot. 1702 után ezekből a szerbekből hozták létre a határőrvidékeket. Ezzel a háttérrel lépett a szerbség a 18. századba, mikor sohasem felejtette el az egyszer neki ígért autonómiát követelni, messze megelőzve ezzel a többi nemzetiséget. A fejezet informál Svetozar Miletié Vuk Karadzié tevékenységéről is, a dualizmus korának törekvéseiről és végül századunk kölcsönösen tragikus leszámolásairól szerbek és magyarok között. A „Horvátok" című fejezet Katus László előadása alapján került a kötetbe. A 12. század elejétől kezdve a magyar királyok egyúttal Horvátország és Dalmácia királyai is voltak, a Magyar Korona országai között pedig Horvátország különleges közjogi állással rendelkezett. A középkorban mást értettek Horvátországon illetve Szlavónián, mint ma. A közjogi különállás elsősorban a tengermelléki, a Kapela hegységtől a tengerpartig terjedő Horvátországra vonatkozott. A horvát-magyar kapcsolatok aranykorát jelentő 15-16-17. századok során kialakul egy közös horvát-magyar uralkodóosztály. A fejezetben a török elől a Dunántúlra és a Duna-Tisza közére menekülő, a történettudomány és a néprajz által horvátnak tekintett római katolikus vallású népcsoportokról, a nyugat-dunántúli horvátokról és a Délkelet-Dunántúlon és a Bácskában élő sokácokról, bunyevácokról, dalmátokról is olvasunk. A 18. században a középkori Horvátország északabbra, Szlavónia pedig keletebbre helyeződik. A fejezet további részeiben szó van a mind a magyar országgyűlésre, mind a horvát rendi gyűlésbe, a száborba követeket küldő szlavón megyékről, a katonai határőrvidékről, a déli „egészségügyi kordonról", Fiume státuszáról, a horvát nemzeti reformmozgalomról, a csakáv, kajkav, stokáv nyelvjárások vetélkedéséről, Ljudevit Gaj tevékenységéről, az illir mozgalomról, a Muraköz hovatartozása körüli vitákról. 1848 49-ben ténylegesen megszűnt minden államjogi kapcsolat Magy arország és Horvátország között. Részleteiben ismerhetjük meg a kapcsolat felújításának lépéseit, a Deák-féle nagyvonalú ajánlatot, a magyarbarát unionista párt és a Nemzeti Liberális Párt harcait, az 1868-as, Európában páratlan autonómiái biztosító magyar horvát kiegyezést, a Tisza-kor fejleményeit, a „jogpárt" és az 1906-ban megalakult horvát szerb koalíció elképzeléseit, egészen az 1918 októberében Zágrábban felállított Horvát Nemzeti Tanácsig. Udvari István a „Ruszinok" címmel írt fejezel bevezetőjében a nép elnevezését tisztázza. Hívták ugyanis a Kárpát-medencében élő ruszinokat történetük során orosznak, rusznáknak, ruszinnak, ruténnek, magyar-orosznak, kárpátorosznak, kárpátukránnak, ukránnak, kisorosznak, magyarországi kisorosznak. Politikai megfontolások és öndefiníció-változások játszottak ebben szerepet. Ezután tér át a ruszin településterületek ismertetésére, a kedvezőtlen természetföldrajzi viszonyok között élő nép ágainak, gazdasági életének, közlekedési útvonalainak, árucsere-kapcsolatainak, vallási sajátosságainak, szokásainak számbavételére. Arról, hogy mikor kerültek a ruszinok a Kárpát-medencébe, többféle vélemény van. Udvari idézi Györffy Györgyöt, aki úgy véli, hogy a besenyő támadás keleti szlávokat is űzhetett a Kárpát-medencébe. Részletekbe menően tárgyalja a fejezet a soltészek, kenézek mint telepítőbiztosok vezetésével a 13. századtól a 18. századig békésen és fokozatosan bevándorló ruszinokat, szerepüket II. Rákóczi Ferenc táborában, az 1848-49-es szabadságharcban, a Kirolyi-kormány Ruszka Krajna tervét, s természetesen említést tesz Kárpátalja elszakításáról, a Csehszlovákiának, illetve Romániának, majd 1945-ben a Szovjetuniónak juttatott ruszinokról. Soós István a cigányok történetet dolgozta fel a Kárpát-medencében. Az Indiából származó, hosszú évszázadok alatt Kis-Ázsiába és onnan a 11-12. században a Balkánra és Görögország déli szigeteire, majd a török veszély miatt a Kárpát-medencébe vándorló cigányság magyarországi megjelenése az 1410-es évekre tehető. A cigány szó a 16. század elején honosodik meg nyelvünkben. 1417-ben és 1423-ban Zsigmondhoz menlevélért folyamodnak, melynek birtokában bebarangolhatták Európát. A cigánysággal kapcsolatos, annak vándorló életmódjából adódó előítéletek már Tinódi Lantos Sebestyén korában megjelennek, s a 18. században a hivatalos politikába beépülnek. Hozzájárul ehhez a 18. század 80-as éveiben Moldvából és Havasalföldről Erdélybe, majd onnan Magyarországra vándorló ún. oláh cigányok kóborlása. A fejezet jó összefoglalást ad a cigánykérdés rendezésére tett kísérletekről Mária Terézia korától napjainkig. Zala Tamás a „Zsidók" című fejezetben hangsúllyal említi, hogy kezdetben „a zsidók Európa más országaihoz képest háborítatlanul élhették Magyarországon életüket". Nemeskürty Istvánt idézi, mikor arról ír, hogy a magyar királyokat a pápák gyakran bírálták befogadó politikájuk miatt. Venetiáner Lajos munkája alapján szól a legelső zsidótörvényről, mely Szent László uralkodása alatt a szabolcsi országgyűlésen született, idomulva a pápai akarathoz és a nyugat-európai közszemlélethez. Könyves Kálmán azonban máris enyhített a zsidókat sújtó tilalmakon. Zala Tamás kiemeli, hogy „a magyar hon minden időkben a befogadás és nem a kitaszítás országa volt. Valahányszor egy király trónra lépett, a IV. Béla