Századok – 1994

Történeti irodalom - John Lukacs: A párviadal. A nyolcvanas párbaj Churchill és Hitler között (Ism.: Tilkovszky Loránt) III–IV/783

784 TÖRTÉNETI IRODALOM Általában, de különösen a tárgyalt időszakban, nem túlzás kettejük párharcáról, párviadaláról beszélni, amelyben Churchill volt az, aki jobban tudta kiismerni az ellenfél terveit és várható stratégiáját. Mint a szerző részletes előadásából kitűnik, Churchill nem tartozott azon honfitársai közé, akiket Hitler kezdetben megtéveszthetett tényleges céljai felől, s a sajtóban cikkei egész sorával figyelmeztetett a várható veszélyre. Határozott ellenfele lett a Chamberlain-kormány elhibázott müncheni „békéltető" politikájának. A második világháború kitörése után kialakult helyzetben bevették a kormányba, majd Chamberlain bukását követően maga kerüli az ekkor munkáspárti részvétellel is létrejött ún. nemzeti koalíciós kormány élére, a honvédelmi tárcát is magának tartva. Belgium és Hollandia német eltiprása után a megtámadott Franciaország katonai megsegítésére tett erőfeszítéseinek sikertelensége nyomán arra volt elsősorban gondja, hogy a Csatorna partjára szorított brit és francia csapatokat Dunkerque-nél kimentse, s hogy a kapituláció következtében a francia flotta német kézre kerülését akár drasztikus beavatkozással is megakadályozza. Igaza van a szerzőnek: ha a francia békeszerződés megkötése után Németország támadást intéz a magára maradt, az Egyesült Államok segítségére még jó ideig nem számítható Szigetország ellen, amely katonailag meglehetősen készületlen és szellemileg is még eléggé vértezetlen volt a védelemre, bekövetkezhetett volna a katasztrófa, világviszonylatban is felmérhetetlenül súlyos következményekkel. Utal arra a hallatlan energiára, amellyel Churchill kezébe vette a honi védelem katonai és morális megszervezését, s hogy megingathatatlan elszántságának bizonyítása mily lényeges szerepet játszott az amerikai döntés megérlelésében: a Szigetország támogatásra érdemes, nem szabad magára hagyni. Ugyanakkor Churchill, a helyzetet analizálva, helyesen valószínűsítette, hogy Hitler, bár hozzálátott az inváziós tervek kidolgoztatásához, szívesen lemondana az előreláthatóan nagy nehézségekkel járó és kockázatos vállalkozásról, vagy hajlamos legalábbis elodázására, ha fenyegető fellépésével, de egyben megegyezési készség mutatásával megalkuvásra bírhatna egy arra hajlandó új brit kormányt, s az tengeri és légi flottájával nem zavarhatná többé a német hegemónia kiterjesztését az európai kontinensen. Churchill észlelte továbbá az egy éve — 1939 augusztusában — kötött német szovjet paktum repedezésének jeleit, s levélben hívta fel Sztálin figyelmét: mérlegelje, Németország egyre kiterjedtebb európai hatalmi pozíciója nem jelent-e veszélyt a Szovjetunió számára? A Churchill és Hitler közt folyt nagy párbajban ez utóbbi ahhoz fűzött reményeket, hogy a brit miniszterelnök kezdetben korántsem szilárd helyzete megrendül, s belső ellenfelei megbuktatják. Churchill azonban keresztülhúzta számításait: a potenciális brit Quislinget, Mosleyt börtönbe záratta, a németbarátként ismert Lloyd George-ot előbb megnyerni próbálta, majd semlegesítette; Halifax külügyminiszter Mussolini közvetítési kérését szorgalmazó próbálkozásait leszerelte, a kormány s a nemzet egységét biztosította. Figyelemre méltó módon „óva intett attól, hogy megkezdődjék a vádaskodás azok ellen, akik netán felelősek lehettek Nagy-Britannia múltbeli felkészületlenségéért: »Ha most megkezdjük a perlekedést múlt és jelen között, elveszíthetjük a jövőt.«" A hitleri hírszerzés és politikai befolyásolás másrészt arra irányult, hogy meghiúsítsa Churchill erőfeszítéseit az Egyesült Államok támogatásának megszerzésére. Messzemenően igyekezett kihasználni azt a körülményt, hogy a harmadszori jelöltetésére és megválasztatására készülő demokrata-párti elnök, Roosevelt, igen nagy mértékben volt kénytelen tekintettel lenni az izoláció — főleg republikánus — híveinek igen erős táborára. Hitler nem győzte helyeselni az általuk hangoztatott híres Monroe-elvet: Amerika az amerikaiaké, mert ennek helyeslésével sugallta: ne törődjenek Európával, annak ügye a németeké! A szerző kitűnően világítja meg, mily nehezen, és az Egyesült Államoknak tett mily engedmények fejében sikerült végre Churchillnek kimozdítania azt merev semlegességéből, s néhány, az első világháború idejéből való hadihajó rendelkezésre bocsátásával — éppen a könyvben tárgyalt nyolcvannapos időszak végén — rátérítenie az aktív támogatás, a majdani szoros szövetség útjára. Érdekfeszítő könyve magyar kiadásához a szerző két olyan fejezetet csatolt, amelyek — bár igen vázlatosan — áttekintést adnak Hitler, illetve Churchill Magyarországhoz fűződő viszonyáról. Mint reméli is, a történészek majd valóban gazdagítani tudják még mindkét vonatkozásban a képet. Ahogy a szerző egész műve az ellen irányul, hogy a Gonosz és a Jó küzdelmeként szimplifikálják Hitler és Churchill párviadalát, úgy az sem volna kívánatos, hogy Magyarországhoz való viszonyukat a rosszindulat, illetve a jóindulat sémáiba szorítsuk: a szerző mii. lig a motiváció sokoldalú vizsgálatának szükségességére figyelmeztet. Ezáltal oszlathat el legendákat, s erősíthet meg elfogulatlan megállapításokat. Kitűnő könyv tehát — és igen élvezetes olvasmány John Lukacs e műve. Képanyagát a Legújabbkori Történeti Múzeum bocsátotta rendelkezésre. Tilkovszky Lóránt