Századok – 1994

Közlemények - Kelemen Elemér: Az oktatási intézményhálózat fejlődése és az oktatási vonzáskörzetek alakulása a Dél-Dunántúlon 1886–1914 között III–IV/674

ISKOLÁK A DÉL-DUNÁNTÚLON 1868 ÉS 1914 KÖZÖTT 691 fejlődési ütemű területek között egy több szempontú összehasonlítás és rangsorolás viszonylagos objektivitással elvégezhető. A dunántúli megyék 1869-es négytényezős rangsora, amelynél a tanítók és az iskolák arányát, az iskolába járás mértékét, a népiskolai kiadások relatív értékét és az olvasni-írni tudók arányát vettük figyelembe, kevés eltéréssel lényegében igazolja a „dunántúli kultúrlejtővel" kapcsolatos korábbi megállapításokat. E rangsor alapján Tolna a dunántúli középmezőnybe (5-7. hely), Baranya, Somogy és Zala — Vas megye társaságában — a sereghajtók közé tartozik. Az 1900-as és az 1910-es hattényezős összehasonlítás alapján (itt az egy felső nép- és polgári iskolára, ill. az egy középiskolára jutó összlakosság arányát is figyelembe vettük), a dunántúli megyék három, viszonylag jól elkülönülő csoportot alkotnak (zárójelben az előző, 1869-es rangsorhoz viszonyított helyváltoztatás): I. Esztergom (+6), Győr (+2), Sopron és Moson (-3) II. Tolna ( + 1), Veszprém (-2), Vas (+4) és Komárom (-1) III. Fejér (-6), Baranya, Zala (+1) és Somogy (-2) Ezek a változások néhány ponton már jelentősen módosítják a Dunántúl 30-40 évvel korábbi művelődési térképét. Adataink viszont azt igazolják, hogy ez az országrész a dualizmus évtizedei alatt veszített hagyományosan kedvező pozíciójából, és a fejlődés ütemét tekintve elmaradt más, dinamikusan fejlődő országrészek mögött, és elmaradt a fejlődés országos ütemétől. Nem történt viszont lényeges módosulás az északi és a déli területek közoktatási viszonyait illetően. A történelmi hátrány rányomta a bélyegét a déli területek fejlődésére, s ha a különbségek némiképpen csökkentek is az idők folyamán, régiónkra — pontosabban: Baranya, Somogy és Zala megyékre — a megkésettség, a fejlődés több évtizedes fáziskésése maradt a jellemző. A magyarországi polgári közoktatási reformok sorozata ugyanakkor — a rendszer lényegéből fakadó ellentmondásai, osztálykorlátai, az uralkodó osztályok művelődési kiváltságainak fennmaradása ellenére is — megteremtette a modern tömegoktatás szervezeti és intézményi alapjait. 1914-ben pl. a Dél-Dunántúl lakosságának kb. 13,8 százaléka járt a mindennapi elemi vagy ismétlő, kb. 1,35 százaléka nem elemi fokú iskolába; együttesen több mint 15 százalék. Ez azt jelenti, hogy minden hetedik — a hat éven felüli lakosságot tekintve — minden hatodik dél-dunántúli állampolgár életében, életének mindennapjaiban meghatározó szerephez jutott az iskola. Ez pedig, ha némileg rosszabb is, mint az országos arány, korszakos változásokat jelez ezen a tájon is. Az itt bemutatott kép, a bevezetőben jelzett megoldatlan problémák ellenére is, a dualizmuskori közoktatásfejlődés általános tendenciáinak érzékeltetésén túl jelentősen eltérő helyi körülményekre és sajátosságokra hívja fel a figyelmet. A déldunántúli közoktatás dualizmuskori helyzetének és változásainak, a modern közoktatási infrastruktúra kialakulásának ezzel a korántsem teljes statisztikai leírásával és vázlatos elemzésével, az egyes megyék sommás megítélésében rejlő kihívással a helyi kutatásokhoz is szerettem volna ösztönzést és módszertani segítséget adni. A történeti vonzáskörzetek kialakulásának és fejlődésének komplex feltárásához ugyanis nélkülözhetetlenek az egyes iskolaközpontokra irányuló további konkrét művelődéstörténeti kutatások.