Századok – 1994

Közlemények - Kelemen Elemér: Az oktatási intézményhálózat fejlődése és az oktatási vonzáskörzetek alakulása a Dél-Dunántúlon 1886–1914 között III–IV/674

684 KELEMEN ELEMÉR házi, akár a községi iskolaadó, akár más hozzájárulások formájában, s a lakosság anyagi ereje a fejlesztési lehetőségeket behatárolta. A hagyományosan kezelt népis-V.ola költségeit elsősorban a tanítói fizetés és — csekély mértékben — a fűtés és a takarítás díja tette ki. Tanszerekre, könyvekre, szemléltető eszközökre a költségvetésnek csupán ezrelékben kifejezhető töredéke jutott. Igaz, hogy ezt az olykor beszűkült horizontú népoktatásnak a hagyományos tantárgyakra korlátozódó tartalma nem is követelte türelmetlenül az iskolafenntartóktól. Mindehhez még hozzá kell számítanunk azt is, hogy területünkön az országos átlagot messze meghaladó mértékben élt tovább az iskolai költségvetés jelentős hányadának természetbeli kiszolgáltatása, ami elsősorban a kiadásoknak átlagosan a kb. 90 százalékát kitevő tanítói fizetés fedezetét jelentette. így kirajzolódnak előttünk a dél-dunántúli népoktatás felerősödő konzervatív vonásai — a korábban említettek mellett — pl. a néptanítók egyre anakronisztikusabbá váló függősége, növekvő anyagi, erkölcsi és szellemi kiszolgáltatottsága. Mindezek együttesen jelentették az elemi népiskolai hálózat intenzív továbbfejlesztésének ideológiai-politikai elemekkel is átszőtt anyagi-társadalmi korlátait. 2) A „felső" népoktatás (A felső nép- és polgári iskola) A hatosztályos elemi népiskola folytatásának szánt három-, ill. kétosztályú felső népiskola, amelynek megszervezését s népoktatási törvtny a népesebb községekben ajánlotta, bizonytalan tartalmi koncepciójával, életidegenségével a törvény legkevésbé sikerült, életképtelennek bizonyuló konstrukciója volt. Az első kultuszminiszteri jelentés Magyarországon 501, a Dunántúlon 56 felső népiskolát tartott számon, ezek azonban többnyire csak papíron léteztek. 1872-ben országosan is csupán 75-ről tudott a miniszteri jelentés, a századforduló után pedig már tíz sem volt az országban. Ezért is érdemel külön figyelmet ennek az iskolatípusnak a meggyökerezése a Dél-Dunántúl közoktatási szempontból legfejletlenebb megyéjében, Zalában. Az itt létesített 5 felső népiskola ugyanis nagyon népszerűnek, életképesnek bizonyult. 1880-ban pl. 21 tanító 188 tanulót — közülük 70 leány volt — tanított ezekben. (A Dél-Dunántúl további egy felső népiskolája Szekszárdon működött — még a századfordulón is.) Az iskolák székhelye egyben gazdaságföldrajzi és társadalmi magyarázat is e szabályt erősítő kivételre; elsősorban a fejlett mezőgazdasági kultúrájú területeken, a borvidékeken létesültek ezek az iskolák (Balatonfüred, Tapolca, Keszthely, Szekszárd), határozott gazdasági karakterrel, Balatonfüreden egyenesen „szőlőmíves" fiúiskolaként. Életképességük bizonyítéka az is, hogy tulajdonképpen nem is szűntek meg, hanem — főleg a századforduló táján — magasabb évfolyamszámú — és természetesen más rendeltetésű — polgári iskolává alakultak át. Hasonló magyarázatot kell keresnünk arra is, hogy a régió első polgári iskolái ugyancsak Zalában (Alsólendva, Csáktornya, Keszthely, Nagykanizsa, Zalaegers2eg) és Szekszárdon létesültek. A polgári iskolák felállítását kezdettől fogva elsősorban az 5000-es lélekszám feletti településeken szorgalmazták; az eredeti elképzelések szerint a fiúk számára hat-, a leányok számára négyosztályú iskolák szervezésével. A vallás- és közoktatásügyi miniszter 19 425/1874. sz. utasításában szigorúan előírta a tanfelügyelőnek, hogy ezekben a helységekben „egy év leforgása alatt, habár bérhá-