Századok – 1994

Közlemények - Kelemen Elemér: Az oktatási intézményhálózat fejlődése és az oktatási vonzáskörzetek alakulása a Dél-Dunántúlon 1886–1914 között III–IV/674

ISKOLÁK A DÉL-DUNÁNTÚLON 1868 ÉS 1914 KÖZÖTT 681 Nem történt sarkalatos változás az egy tanítóra jutó 6-12 éves tankötelesek számarányában sem; az 1910-ben is közel 70-es átlag messze elmaradt az Eötvös által pedagógia és didaktikai szempontokból elérendőnek tartott ötvenes létszámtól. Ez az átlag természetesen igen nagy szóródást takar; még az 1910-es években sem ritka — főképpen a katolikus iskolákban, de néhány községi iskolában is — az egy tanítóra eső 120-150-es tanulólétszám. A Dél-Dunántúl népiskolahálózatát az egyházi iskoláknak az országos átlagot meghaladó túlsúlya jellemezte. (1910: kb. 82, ill. 73 százalék), ami természetszerűen együtt járt a népoktatás felekezeti jellegének konzerválódásával (5. sz. táblázat). Ennek a helyzetnek a felülvizsgálatát és esetleges módosítását e megyék többségében „különleges" szempontok, mint pl. a nemzetiségi kérdés vagy a munkáskérdés kevésbé indokolták, mint más vidékeken. A közigazgatás polgári reformjai ellenére változatlan maradt az egyházak önálló tanügyigazgatási szervezete is. Zala megye bizonyos tekintetben kivételt jelentett, itt az állami iskolák aránya már 1910-ben meghaladta a 10 százalékot. Ezek zömét a horvátok és a vendek lakta nemzetiségi területeken találjuk. Az állami iskolák számának az 1890-es években megfigyelhető növekedéséhez hozzájárult az is, hogy ebben az időszakban ment végbe, elsősorban gazdasági okokból, a dinamikusan fejlődő városok, főleg a megyeszékhelyek községi és felekezeti kezelésű — és a növekvő igényektől messze elmaradó — elemi iskoláinak az államosítása is, ami jelentős központi támogatással, új iskolák építésével segített rendezni ezen települések iskolaügyét (Kaposvár, Zalaegerszeg, 1897.) Amint az állami kezelésbe került iskolák jelentős hányadánál, az ún. „községesített" iskolák esetében is döntő szerepet játszott az egyes iskolafenntartó vallási közösségek szegénysége, amin a községi iskoláknak folyósítható állami támogatás reményében az iskola névtáblájának a cseréjével próbáltak segíteni. Amikor a századforduló után — bizonyos feltételek esetén — a felekezeti iskolák is részesülhettek állami támogatásban, számottevően csökkent a községi iskolák száma. (1880 és 1890 között ez a Dél-Dunántúlon 31-el nőtt, 1900 és 1910 között ugyanennyivel csökkent.) A tankötelezettség és az iskolába járás adatainak mélyrehatóbb elemzése helyett csupán a viszonylagos fejlődés tényeire utalhatunk. (Részletesen 1. a 6. sz. táblázatot.) A Dunántúl kedvező és a Dél-Dunántúl kedvezőtlenebb kiinduló helyzete ezen a téren mindvégig nyomon követhető, a korszak végén kimutatott arányok azonban már megközelítik az adott feltételek között elérhető optimumot. Jelentős mértékben csökkent a szóródás is: a szélső értékek közötti eltérés 1869-ben 12,1910-ben 7 százalék volt; a dunántúli rangsor végén álló Zala megyéé is meghaladta az országos átlagot. Hozzá kell fűznünk azonban, hogy az iskolába járás „ténylegességét" és rendszerességét illetően még a korszak végén sem lehetnek illúzióink. A tankötelezettség normális ütemű teljesítését a századforduló után is legfeljebb 30-40, összértékét kb. 50-60 százalékosnak tekinthetjük. 1905-ben pl. az elemi iskolába járó 12 éves somogyi tankötelesek 43,2 százaléka járt a 6. osztályba, kb. 30 százalékuknak 2-5 éves visszamaradása volt. Zalában ez az arány 31,9, ill. 39,4 százalék volt. Az viszont elvitathatatlan eredmény, hogy az iskolát végigjáró gyermekek legalább írni-olvasni megtanultak, s növekvő számuk az analfabetizmus jelentősen csökkenő arányában is megmutatkozik. (7. sz. táblázat) Az írni-olvasni tudó 6 éven felü-