Századok – 1994

Közlemények - Kelemen Elemér: Az oktatási intézményhálózat fejlődése és az oktatási vonzáskörzetek alakulása a Dél-Dunántúlon 1886–1914 között III–IV/674

ISKOLÁK A DÉL-DUNÁNTÚLON 1868 ÉS 1914 KÖZÖTT 675 sági-társadalmi változások vizsgálata és az oktatási infrastruktúra gazdasági-társadalmi hatásának az elemzése azonban — alapvető kutatási eredmények híján, de a konkrét feladat szűkre szabott keretei miatt is — további, komplex kutatómunkát igényel. A feltárt és táblázatokba foglalt adatokat szűkszavúan, a legfontosabbnak vélt összefüggésekre utalóan elemezhettem; - a kutatási előzményektől függően szélesebb (elemi fokú népoktatás) vagy szűkebb körű (polgári iskola, középiskola) öszszehasonlító vizsgálatokba ágyazottan. A szöveges elemzést e folyamatok időbeli változásait érzékeltető táblázatok, grafikonok és diagramok valamint a térbeli alakulásukat tükröző térképek egészítik ki. I. A Dél-Dunántúl az 1860-as években 1) Népoktatás A népoktatás dunántúli történetének eddigi kutatásai során alkalmazott regionális összehasonlító vizsgálatok a népoktatás — és általában a művelődési viszonyok — fejlődésének lokálisan eltérő sajátosságaira hívták fel a figyelmet. A 18. század végi statisztikai adatok elemzései (Benda, Kanyar, Vörös K.) meggyőzően bizonyították az iskoláztatás elterjedésének sajátos, a gazdaságföldrajzi tényezők és a gazdaságtörténeti fejlődés által közvetlenül is meghatározott irányát: egyrészt a Dunántúlnak az országos átlaghoz viszonyított fejlettségét, másrészt e nagy tájon belüli szembetűnő eltéréseket. Ez utóbbi jelenségnek, a Katus László által plasztikusan „dunántúli kultúrlejtóként" jellemzett állapotnak a továbbélését bizonyíthatjuk a kiegyezést megelőző évtized dunántúli helyzetképének a bemutatásakor is. Az iskoláztatás különböző mutatói és az alfabetizmus elteijedésének adatai az északnyugat-dunántúli vármegyéktől, Mosontól és Soprontól elindulva, és az óramutató járásával megegyező irányban a Duna mentén haladva, fokozatosan romlanak, hogy végül is a „lejtő" alján Tolna és Baranya után Somogy és Zala zárják a sort. A 18. század végi képhez viszonyítva azonban jelentős a változás. Az árutermelés és a pénzgazdálkodás elterjedése és az ennek nyomán bekövetkező társadalmi és életmódbeli változások, a hagyományokkal és a szokásokkal szembeforduló új művelődési igények sokat változtattak e táj arculatán, átrajzolták a Dél-Dunántúl népoktatási térképét. Az 1777-es Conscriptio animarum és az 1869-es népességösszeírás adatait elemezve (l/a. sz. táblázat) szembetűnő, hogy a Dunántúl népességének átlagosan 170 százalékos növekedése megyénként jelentős eltérésekkel következett be. Somogy fejlődése jelentősen (kb. 230 százalék), Baranyáé és Tolnáé kisebb mértékben (184-182 százalék) haladja meg az átlagot; Zala gyarapodása viszont igen kis mértékű (115 százalék), az egész Dunántúlon a legcsekélyebb. Változások történtek a településszerkezetben is: Tolnában az önálló községek száma valamelyest növekedett