Századok – 1994
Közlemények - Tóth István György: A vasi kisiskolák társadalomtörténete a 17–18. században III–IV/579
604 TÓTH ISTVÁN GYÖRGY 622 település (város, mezőváros, falu) volt, ám mindössze 213 tanító, ami azt jelentené, hogy körülbelül négyszáz település lakóinak, a megye lakossága nagy részének lehetősége sem lett volna arra, hogy megtanuljon írni-olvasni. A forrásokból: az egyházlátogatásokból, az iskolákról szóló perekből és levelekből azonban kiderül, hogy a szakirodalom feltételezésével ellentétben a gyerekek a Nyugat-Dunántúlon a 17-18. században átjártak az egyik faluból a másik falu iskolájába. A Vas megye északi részében 1633-ban, 1642-ben és 1650-ben végzett evangélikus egyházlátogatások feltüntették az iskolamesterek jövedelmeit is. Gyakran írtak arról, hogy az iskolamester a gyerekek közül „az itt valóiul" negyedévenként 25 dénárt kap, míg „az vidékitúl, az mint megalkudhatik", amiből egyértelműen kitűnik, hogy voltak „vidéki", azaz más faluból bejáró növendékei is.9 8 A szomszédos Sopron vármegyében sem volt ritka, ha egy kisfiú a másik faluba járt iskolába. A márciak a fiaikat a 17. század közepén a három kilométerre fekvő Borbolya evangélikus iskolájába küldték, egyrészt azért, mert nem akarták a helyi „pápista" mesterre bízni őket, másrészt azért, „mivel ott oktatásukról megfelelő tudományú ember gondoskodik, mind a német és a latin írásban, az énekben, sőt még a számolásban is". A nagymartom evangélikusok is inkább ebbe a borbolyai iskolába jártak (nekik két kilométert kellett naponta gyalogolniuk), mert a nagymartom mester nemcsak katolikus volt, hanem ráadásul „részeges ember, aki rosszul tanítja a gyerekeket".9 9 Akadtak gyerekek, akik egyenesen más országba jártak iskolába, — igaz, ez mindössze azt jelentette, hogy átkeltek a Lajta folyón, mint például 1651-ben a wimpassingi gyerekek, akik a Lajta túlpartján fekvő faluba, az alsó-ausztriai Wampersdorfba jártak tanulni, mert a saját falujukban nem volt iskola.10 0 A következő században, 1770-ben a Moson megyei Lajtafalu lakói fiaikat hasonlóképpen az országhatártjelentő Lajta túlpartjára küldték, ha nem elégedtek meg a helyben tanított írás-olvasással: „A gazdagabbak pedig gyerekeiket — jegyezte fel az iskolaösszeírás — a szomszédos ausztriai faluba, Haslauba küldik a német nyelv és a számtan megtanulására." A Pozsonnyal szemben, a Duna túlsó partján fekvő Engerauból (Ligetújfalu), ugyancsak 1770-ben, amíg a tél nem volt nagyon zord és a folyó nem zajlott, a tanulók átkeltek a Dunán, hogy eljussanak a pozsonyi iskolákba.10 1 Egy pápai nemes, Simon Miklós, akinek vallomását idéztem már, az 1710-es években a Vas megye határán, Sopron megyében fekvő Simaházán járt iskolába. Ez a kifejezés azonban anakronisztikus, mert Simaházán „nem lévén iskolaház", a mester minden héten más háznál tanított. Simon Miklós azonban nem Simaházán lakott ekkoriban, hanem a szomszéd faluból, Szoporról járt át — ha nem is iskolába, de tanulni.10 2 Valószínű, hogy a telente más falu iskolájába járó gyerekek pár évvel később kezdték meg a tanulmányaikat, mint falubeli társaik — akkor, amikor a már cseperedő gyerek biztonságosabban vághatott neki a havas, sáros utaknak. Az is lehetséges, hogy a gyerekeket összegyűjtve, valamelyik gazda szekéren vitte át a szomszédos faluba. Ez természetesen csak feltételezés, ugyanis a tanulók életkorára sem az állami iskolaösszeírás, sem az egyházlátogatások nem fordítottak gondot, és erről az iskolák maguk sem készítettek feljegyzést. Kis János evangélikus lelkész és költő, aki 1770-ben Vas megye „tős szomszédságában", a soproni Rábaszentandráson született, csak tízesztendős korában kezdett
