Századok – 1994
Tanulmányok - Somogyi Éva: A delegáció. A delegáció intézményének létrejötte 1867-ben III–IV/465
A DELEGÁCIÓ 493 kapcsolatban nem állt azzal, hogy élvezte-e a pénzügyminiszter a delegáció bizalmát, vagy éppen elvesztette azt.17 5 Pedig kétségtelen, hogy a közös pénzügyminiszter állt leginkább kapcsolatban a delegációval. Neki kellett védelmeznie a közös költségvetést, az ő számára a parlamenti felelősség napi gond volt. Ezért igyekezett minden pénzügyminiszter tisztázni saját helyét-szerepét, azt, hogy meddig terjed felelőssége a két másik közös minisztérium költségvetésének összeállításában; törekedett arra, hogy a közös miniszterek organikus közös kormányként működjenek, hogy elhatározásaiktól együttesen kelljen számot adniok.17 6 Az okkupációval a közös pénzügyminiszter feladatai megnövekedtek. Delegációs felelősségét azonban a kiegyezési törvényekre hivatkozva sikerült szűk határok között tartania. A delegációk törvényhozási jogáról Bosznia-Hercegovina ügyében sem lehetett szó, minthogy a delegáció általában nem rendelkezett ilyen jogokkal. r Maradt a költségvetés, s hogy a költségvetési vita alkalmával a delegáció bírálhatta a közös pénzügyminiszternek az új „közös" tartományok kormányzása során kifejtett tevékenységét.177 * A delegációt tehát az évi költségvetés jóváhagyására hívták egybe rövid néhány > hetes időszakra, ellenőrző jogát ekkor és a költségvetés vonatkozásában érvényesíthette. Úgy történt, ahogy Deák egykor ígérte, a közösügyi bizottság nem vált „Reichsparlamentté". Sajátos működési rendje, szűkösen behatárolt kompetenciája alig engedte, hogy parlamentként működjön, hogy megvonhassa bizalmát a közös kormánytól, hogy parlamenti úton megbuktassa a közös minisztereket. Bár tételes jog nem szabályozta, mégis a gyakorlat úgy alakult, hogy a parlamenti ellenőrzési jogot a közös ügyek vonatkozásában is bizonyos mértékig a két ország törvényhozása gyakorolta. Az 1867. évi magyar törvények előírták, hogy a külügyeket „mindkét fél minisztériumával egyetértésben, azok beleegyezése mellett" kellett intézni, a költségvetést „a két külön felelős minisztériumnak befolyásával" kellett összeállítani.17 8 Az országos kormányok befolyása a közös ügyekre azonban nagyon bizonytalan volt. A közös miniszterek, főként a közös külügyminiszter, aki egyben a közös minisztertanács elnöke, korlátozni igyekezett az országos miniszterek befolyását. Mégis ott, ahol a közös ügyekben az elhatározások születtek, vagy legalábbis a közösügyes elhatározásokat jegyzőkönyvbe vették — a közös minisztertanácsban — rendszerint az országos miniszterek is megjelentek.17 9 Ott voltak a külpolitikai tanácskozásokon, s ami ez alkalmakkor elhangzott, amit a külpolitikai elhatározásokból közöltek velük, azért felelősséget viseltek. Részt vettek a közös költségvetés összeállításában és jóváhagyásában, s a minisztertanács rendszerint azzal végződött, hogy a császár, vagy külügyminiszter felszólította az országos minisztereket, tegyenek meg mindent — ahogy ez szokás —, hogy a delegációk elfogadják a költségvetést.180 Egy sajátos ambivalens viszony alakult ki a „Reichsministerek" s az országos miniszterek között. A közös miniszterek egyfelől szerettek volna megszabadulni az országos érdekekhez kötődő, a parlamenteknek felelős országos miniszterek befolyásától, önállóak, birodalmi miniszterek, birodalmi kancellárok lenni.
