Századok – 1994

Tanulmányok - Fábiánné Kiss Erzsébet: A honárulók vagyonának lefoglalása és kezelése – az 1848–49-es pénzügyi adminisztráció egyik speciális feladata I/46

A HONÁRULÓK VAGYONÁNAK ELKOBZÁSA 1848-1849-BEN 47 os helytartótanácsi rendelet alapján ítélték el elsősorban közrendű — a kutatások szerint nemzetiségi közrendű — vádlottaikat.4 A honárulás eseteire ez idő tájt még a 18. századi törvénycikkek voltak érvényben, általánosan az 1723:IX. tc., valamint a X., XI., XII. tc. Kapocsfi Imre pesti kerületi közvádló maga is hivatkozik erre a törvényre két alkalommal, ráadásul jóval a vésztörvény és a kiegészítő rendeletek meghozatala után.5 Az 1723:IX. tc. l.§-a megerősíti az 1715:VII. tc.-t, amelynek 3.§-a vonatkozik elsősorban a honárulási esetekkel kapcsolatos birtokelkobzásra: „/.../ ilyen felségsértők elfogatása alkalmával (ha csak őket tetten érve nem ejtették fogságba /.../) azok ingó és ingatlan javait az elmarasztaló ítélet előtt le ne foglalják, s el ne harácsolják, hanem az ilyen javakat előzetesen összeírván, az elharácsolás veszélyének meggátlása végett, a bíróság ítélkezésének céljára a per végkimeneteléig zár alá vegyék és számadás terhe alatt harmadik kézbe adják, vagy az esetek s körülmények különféleségéhez képest, a zár alá vétel elhagyásával is, azokat az elfogottak számára kell kezelni."6 Az 1723:IX. tc. ezt a kérdést már nem részletezi, felsorolja viszont a hűtlenségi eseteket, noha ezt is kevesebb számban, mint a korábbi törvények. 1848-ig a szokásos kincstári (kamarai) gyakorlat szerint a perbe fogott személy javait a királyi jogügyigazgató mint a korona ügyésze kezdeményezése nyomán a Kamarai Tanács utasítására a helyi kincstári hivatalnokok (harmincados, sótiszt, uradalmi ügyvéd) biztosították, zár alá helyezték (sequestrum); összeírás, becsű elkészítése mellett a birtokot átvették törvényes keretek (megfelelő királyi és törvényhatósági személyek jelenléte) között, és az ítélet megszületéséig ideiglenes jelleggel — ahogyan az 1715:VII. tc. is előírta —, majd utána véglegesen (confiscatio) egy újabb királyi adományig, mint kincstári jószágot gondozták (fiscalitas). Nagyon fontos a fentiek ismerete, valamint annak hangsúlyozása, hogy a kincstári eljárás az ítélet előtt indult ideiglenes jelleggel, majd ítélet után vált véglegessé. — legalábbis a törvény előírásai szerint.7 1849-ben sok honárulási eljárás indult, és a javak ítélet előtti biztosítása, károkozás nélküli megőrzése neuralgikus pont volt a minisztériumi gyakorlatban, konkrétan a Pénzügy- és az Igazságügyi Minisztérium, ill. az Országos Honvédelmi Bizottmány, a kormányzó és Pénzügyminisztérium között. Az 1848-1849-es időszakban honárulási esetekre vonatkozó törvényt (országos határozatot) 1849. február 13-án alkotott az országgyűlés, az ún. vésztörvényt. Két kérdés merül fel, amit meg kell vizsgálni: mi szerint jártak el 1848 őszétől kezdve 1849. február 13-ig, ill. mi szerint jártak el 1849. február 13-a után, mivel a törvény nem tartalmazott intézkedést a honárulók javairól, és korábbi törvényre sem utalt. Az említett október 7-i országos határozat után 10-én több határozat is született a honárulásról. Mivel kétség nem férhetett Récsey Ádám tettleges honárulása iránt, az országgyűlés 36 tagú bíróságot jelölt ki, valamint a „vádper haladéktalan megindítása és elővitele végett az 1848:111. tc. 34. §-a alapján biztosokul" Kubinyi Ferencet, Palóczy Lászlót és Glatz Antal képviselőket küldte ki.8

A másik határozat a külföldön tartózkodókkal foglalkozott, akik szintén a hűtlenség vétkébe estek, ha bizonyos határidőre nem tértek haza. Az 561. számú határozat szerint minden magyarnak kötelessége a küzdelmekben a haza segítségére lenni és terheiben osztozni. Ezért egyrészt visszahívja az országgyűlés a külföldön szolgálatot teljesítő magyar