Századok – 1994

Történeti irodalom - Müller Frank: Die „Brüning Papers” (Ism.: Németh István) II/460

TÖRTÉNETI IRODALOM 461 sőbbségi és monarchista állameszméjével magyaráztak. A hetvenes és nyolcvanas években a Brüning-vita örvendetesen tényszerűbbé vált; már nem arról folyt, hogy Brüning „a német demokrácia megszakadt gyógyulási folyamatának" utolsó, vagy inkább felbomlásának elsó kancellárja volt, hanem arról: rendelkezett-e az állítólag meghiúsult weimari pártparlamentizmus egyfajta „konzervatív alternatívájával", vagy pedig belsó átalakítási lépéseivel hozzájárult a barna áradat felülkerekedéséhez. 1990 nyarán Ciaire Nix, Brüning egyesült államokbeli örököse átadta a Harvard University Archives-nak a Brüning-hagyatékot. Elsőként Frank Müller, a hamburgi egyetem doktorandusza tekinthetett be a ,3nining-iratokba". Könyvében először a több részből álló hagyatékot ismerteti. Az első csoporthoz Brüning 1936-1969 közötti levelezése tartozik, amely 50 ezer levelet őriz, amelyből ő körülbelül hétezret írt. A levelek zömmel az 1946-1958 közötti évekből származnak, mivel korábbi levelezése nagyrészt megsemmisült. A hagyaték második részét képező „Brüning-memoárok" állománya ismeretlen okból hiányos, s alkalmatlan az emlékiratai kapcsán felvetődött kérdések megnyugtató tisztázására. A harmadik, szintén korántsem teljes csoportot az Egyesült Államokban 1937-1946 között tartott előadásai alkotják. Jelentős — közöttük a harmincas és negyvenes évek német gazdasági és pénzügyi helyzetét elemző — dokumentumokat tartalmaz a vegyes anyagokat őrző negyedik hagyatékállomány. A kiterjedt hagyatékállomány Brüning magánéletének és politikai pályafutásának számos részletét pontosítja. Letartóztatása elől 1934. május 21-én távozott Hollandiába; küszöbönálló lefogásáról Walter Buch SS-tiszt és nemzetiszocialista pártbírósági elnök értesítette. A menekülése utáni éveket Erwin Brettauer svájci bankár segítségével vészelte át, de kapott pénzt a Carl Schurtz Foundationtól is, amelyből 1935 késő nyarán első egyesült államokbeli útját fedezte. 1936-tól saját bevételhez is jutott egyre kiterjedtebb angliai és egyesült államokbeli előadásaiból. A hagyatékból nyomon követhető Brüning kapcsolata a német ellenálláshoz is. 1934-1935-ben von Rundstedt tábornokkal állt kapcsolatban, akinek megbízottja Svájcban is felkereste. Brüning 1935-ben emlékiratban foglalta össze Németország állami újjászervezésének elképzeléseit a Wehrmacht puccsa esetére. Az emlékirat átadásának meghiúsulása miatt azonban megszakadt kapcsolata a Wehrmachthoz. 1939 végétől a német ellenálláshoz fűződő kapcsolataiban fontos szerepet töltött be Adam Trott, a külügyminisztérium információs osztályának követségi tanácsosa, aki Moltke megbízásából találkozott vele az Égyesült Államokban, hogy megbeszéljék a Falkenhausen és Hammerstein vezette fordulat szervezeti kérdéseit. Brüning a Wehrmacht irányította fordulat utáni helyzet alkotmányos megoldására a német tábornokoknak a bismarcki birodalmi alkotmány és a weimari alkotmány kompromisszumát ajánlotta, amelyből kiszűrnék a „tömegdemokrácia veszélyeit". Kapcsolatban állt Fritschel, Rundstedttel és más tábornokokkal is, hogy Hitler megbuktatásakor külföldi garanciákat szerezzen számukra. 1939-ben azonban Roosevelt elnök elutasította Brüning garanciáit. 1939-ig közvetlen, 1941 után pedig közvetítők révén kapcsolatban állt Goerdelerrel is. A számkivetés 1939-1948 közötti éveiben Brüning folyamatosan munkálkodott a „másik Németország" érdekeiért, s hivatalos és magáncsatornákon megkísérelte befolyásolni Németország és Európa háború utáni sorsának amerikai tervezését. 1944 októberében tervet dolgozott ki a háború utáni német politikai szervezetek felállításáról. Javaslataira azonban kevésbé hallgattak az Egyesült Államok hadügy-és külügyminisztériumában. Már a háború alatt élesen szembeszállt az egyedüli német háborús felelősség vádjával, s emiatt később határozottan elutasította a nürnbergi pert A nácik bűneit alábecsülve a vádhatósággal szemben kijelentette, hogy a nemzetiszocializmus felemelkedése és hatalomrajutása belpolitikailag a kommunisták erősödésére adott válasz is volt, külpolitikailag pedig a francia hadiipar pénzügyi támogatása tette lehetővé. Brüning a számkivetésben kerülte a kapcsolatot a többi egyesült államokbeli csoporttal, de fáradhatatlanul támogatta a politikai üldözötteket. Különösen aktív volt a szociáldemokrata Hilferding és Breitscheid Vichy-Franciaországból való kimenekítése érdekében, amely végül is nem járt eredménnyel. A háború után pedig a CERA és CARE amerikai segélyszervezeteken keresztül pénzügyi teljesítőképessége határát súrolta egykori politikai pályatársai támogatásában. A „válság kancellárja" a háború után abban reménykedett, hogy a háttérből legalábbis tanácsadóként segítheti Németország sorsának alakulását. Kezdetben üdvözölte Adenauer kancellári megbízatását, de 1949-1950 fordulóján szakított vele, mivel az NSZK első kancellárja eltért a 19. századi hagyományos német hatalmi gondolkodástól — amely a kivárásra berendezkedve és a szerződéses el nem kötelezettsége mellett „középhelyzete" taktikai kihasználását vallotta — s az ország nyugati integrációja mellett kötelezte el magát. Sértődötten visszautasította a kancellári hivatal ajánlatát németországi gyógykezelésének finanszírozására, valamint kancellári nyugdíjjogosultságának megvizsgálását. Mivel ambíciói szűkkörű elismerést váltottak ki és kancellárságának éveit egykori pályatársai is vitatták, Brüning megke-