Századok – 1994

Történeti irodalom - Jemnitz János: Léon Blum 1872–1950 (Ism.: Harsányi Iván) II/456

TÖRTÉNETI IRODALOM 459 nelmi fejtörök ellenére a szöveg nem nyögvenyelős, félreértelmezett tudományos prózában íródott, „hagyja magát olvasni". Jemnitz kitűnően érzékelteti, hogy a jóléti állam kezdeményeit az általa tárgyalt korban a legliberálisabb kormányoktól is milyen súlyos harcokban kellett kicsikami. S — mint 1938-ban Franciaországban — a konzervatív és a liberális polgárság, mihelyt az erőviszonyok engedték, visszavette őket. Mint ahogy más, korábbi írásaiban azt is kimutatta, milyen véres küzdelmekben, micsoda makacs ellenállást leküzdve jutott hozzá a munkásság (Belgiumban, Angliában stb.) azokhoz a politikai alapjogokhoz, amelyeket a liberalizmus édesgyermekeinek szokás tekinteni. Ma, amikor a jóléti államot sokan az 1945 utáni konzervatív, vagy szabadelvű kormányzatok alkotásának minősítik, igen tanulságos az, amit Jemnitz a Blum-kormány 1936 decemberi, a kötelező munkaügyi döntőbíráskodásról hozott törvényerejű rendeletének vállalkozói fogadtatásáról ír. Ma, a szociális partnerség neokorporativista intézményrendszereinek az évtizedei után hol az a vállalkozó, aki a törvényben kimondott egyezkedési kényszerben a magántulajdon durva sérelmét látná? Sokkal inkább az óhajtott szociális béke biztosítékának, a szervezett munkássággal szembeni „védőhálónak" tekintik (még ha rosszabb időkben haragos támadásokkal megpróbálják is szűkebb térre szorítani, mint pl. 1993-ban Németországban). 1936-37-ben a vállalkozók ebben a rendelkezésben Blum marxista bűnbeesésének a jelét látták, jeladást az ellentámadásra, az ehhez megfelelő összetételű szenátusra támaszkodva, a magántulajdon védelmének a zászlajával. Kétségtelen: Blum nagy időszaka éppen a népfront. Ekkor volt leginkább elemében, az általa vezetett tömegek élén, a szociális téren európai összevetésben elmaradott Franciaországot nagy mértékben korszerűsítő reformjaival. Kudarcot vallott velük? Visszavették őket? Ne felejtsük: Franciaország felszabadulása után, 1944-45-ben ezek a szociális vívmányok úgy születtek újjá, mint a demokratikus állam legtermészetesebb intézményei, noha az államosítások ellenére az a francia társadalom is a magántulajdonon alapuló rendszer keretében mozgott. Jemnitz nagy erőssége a francia politikai élet — s benne a szocialista párt, az egész munkásmozgalom — irányzatainak igen árnyalt rajza. Itt a terjedelemmel sem fukarkodik, és ezt jól teszi. Ismeretes, hogy a francia munkásmozgalom születése óta sokágú síp volt, amelyből nem is mindig volt kicsalogatható konszonáns összhangzat. A vélemények és szervezkedések zavarba ejtő gazdagsága jött létre, amelyeket topográfiailag nem is mindig lehet egyetlen vonal mentén (a baltól a jobbig) elhelyezni. Különösen a harmincas években ez a sokféleség elképesztő. A mozgalom balszárnyán nemcsak a mandzáló, a kommunistákkal közeli kapcsolatot kereső Zyromski-féle baloldal jelenik meg, hanem a polgársággal való antifasiszta összefogás iránt nagyon szkeptikus, a trockista irányzattal is liaisonba került Pivert-féle Forradalmi Baloldal is. A jobbszárnyon már a korai harmincas években erőre kapnak a marxizmust keményen opponáló, utóbb kizárt „neoszocialisták", erősödő „nemzeti" tendenciájukkal. De ott vannak a szindikalisták is; az Általános Munkásszövetségben (CGT) pedig (ez sokmilliós tömbbé fejlődik!) kialakul a Belin-féle, nehezen kategorizálható irányzat, a Syndicats című lap körül, amely ellenzi a SFIO kockázatokat is rejtő nemzetközi antifasiszta elkötelezettségét de igen radikális a szociális reformok kivívása és védelme terén. És ez csak az alapképlet! Jemnitz mindezeknek az irányzatoknak messzemenő ismerője, olvasta lapjaikat, ismeri vezetőik beszédeit, a csoportokon belül is mutatkozó árnyalatokat. (Ezeket az idők során kisebb* nagyobb írásokban sok esetben föl is vázolta, az egyes irányzatokat illetően.) Nem híve a globális, elmosódott ítéleteknek. így Blum esetében nemcsak annak lehetünk a tanúi, hogyan egyensúlyoz saját pártja, a kommunisták és a radikálisok (illetve az utóbbiak belső irányzatai) között. Azt is nyomon követhetjük, miként próbálja együtt tartani a SFIO belső irányzatait — amíg ezt lehetségesnek, vagy célszerűnek látja. (Pivert-éket utóbb kizárták, amit Jemnitz — joggal — korántsem lelkesen nyugtáz.) Ez az árnyalt kép — kivált ha még a nemzetközi erővonalakkal is összekopírozzuk — választ ad arra, miért tett, vagy miért nem tett meg valamit Blum adott pillanatokban. Miért nem törte át például parlamenten kívüli erőkre támaszkodva a szenátus ellenállását, amely végső soron a bukását okozta? Miért vállalta a frank leértékelését, amely egyes történészek szerint szinte teljesen semmivé tette az 1936 május-júniusi nagy napokban kivívott tetemes reálbérnövekedést? Miért engedte magát az angol konzervatívok által belekergetni a be nem avatkozásnak a baloldal soraiban súlyos feszültséget keltő, s végső soron kudarcba fulladt manőverébe? Ez utóbbi téren — felmutatva Blumnak és híveinek nem jelentéktelen erőfeszítéseit a spanyol köztársaságiak megsegítésére — Jemnitz ráerősít Blum későbbi megállapítására, hogy talán többet tehettek volna. S valóban: ez a kérdés úgy is feltehető, hogy mekkora volt a reális valószínűsége egy 1936-os német-francia fegyveres konfliktusnak a Spanyolországnak nyújtott francia segítség fokozása esetén, amikor már nyilvánvaló volt, hogy a szélsőjobboldali diktatúrák a tilalmakat nem tartják be? Ha azonban a radikálisok többségének az ellenállását tekintjük, a dilemma legalábbis nehezen feloldhatónak tetszik. Nehéz nem észrevenni: Jemnitz szinte együtt lélegzik Blummal, részese tépelődéseinek, s időnként a későbbi, kortársi történelem többé-kevésbé analóg dilemmáit is bevonja gondolatme-