Századok – 1994

Történeti irodalom - Szabolcsi Lajos: Két emberöltő. Az Egyenlőség évtizedei (1881–1931) (Ism.: Erényi Tibor) II/445

446 TÖRTÉNETI IRODALOM 446 lásáról ír. „Eszménye, meggyőződése a régi, háború előtti Magyarország volt, politikai platformja a liberalizmus. Ezen a talajon képzelte el a magyar zsidóságot bevett vallásnak, sajátos hagyományokkal bíró és ezekre büszke kulturális közösségnek, de semmi esetre sem fajnak vagy nemzetnek vagy kisebbségnek." S ez a felfogás — tehetjük hozzá — nemcsak a hazai zsidóság egyik legismertebb vezetőjének, hanem Magyarország zsidósága túlnyomó többségének a sajátja volt. Lényegét a századfordulós, a zsidóság múh ját és mibenlétét ismertető középiskolás hittankönyvek így határozták meg: „mi izraelita vallású magyarr vagyunk". Az egész problémakör értelmezésében elengedhetetlen a korabeli magyar liberalizmus jellemzése. Ez a hagyományos, nemesi, a magyar reformkorra visszavezethető és egyrészt a szabadelvű európai ideálokra, másrészt a nemzeti elhivatottságra koncentráló „magyar liberalizmus" a magyarságnak (a soknemzetiségű Magyarországon kiépített) pozícióit erősítő tényezőt látott — s joggal — a nyelvben, kultúrában, „hazafiúi érzületben" gyorsan magyarosodó zsidóságban. A teljes, nyomtalan beolvadás igénye úgyszólván fel sem vetődött; legfeljebb a vallás bizonyos „korszerűsítése". (Ennek a neológia eleget is tett.) Az asszimiláció folyamatát zavaró tényezők azonban már a liberális-éra kezdetén jelentkeztek. S itt megmutatkozik a Szabolcsi-memoár egyoldalúsága. Szól Tiszaeszlárról, az antiszemita szervezkedésről, de alig azokról a jelenségekről, melyek ezt kiváltották. Feltehetően nem csalódunk, ha azt állítjuk, hogy valódi (pl. John Stuart Mill eszméinek megfelelő) liberális politikai rendszert aligha lehet olyan országban érvényesíteni, amely súlyos szociális és nemzeti feszültségekkel terhes, melyben a polgárság gyenge. Márpedig a korabeli Magyarország ilyen volt! A történetileg valóban progresszív (a liberalizmussal joggal párba állított) kapitalizálódásnak számos a kárvallottja, csakúgy mint a nagybirtokrendszer fennmaradásának. Nem nélkülözte a szociális indítékokat Magyarország nem magyar nemzetiségű népeinek fokozódó nemzeti-politikai aktivitása sem, amely a magyar (nemzeti) liberalizmus által képviselt szupremácia-eszmét eleve megkérdőjelezte. (Éppen ezért méltányolta a magyar politikai vezető réteg a nemzetiségi területeken élő zsidók erőteljesen vallott magyarságát, amely viszont erősítette a nemzetiségi pártokon belül — a szerbeket, különböző okokból kivéve — az antiszemitizmust.) Természetesen az Egyenlőség — és személy szerint Szabolcsi Lajos — fontos feladatának tekintette az antiszemitizmus elleni küzdelmet. Többször — akárcsak utána oly sokan — rámutatott arra, hogy a Tisza Kálmán, Wekerle, Rassay és más liberálisok által elfogadott, az Egyenlőség által is vallott asszimiláció-felfogás, illetve asszimilációs folyamat milyen értékekkel gazdagította a magyar kultúrát, milyen nagy mértékben segítette az ország polgárosodását. Ezen érvelés ellenére az antiszemitizmus a dualizmus időszakában sem volt elhanyagolható jelenség, később — a két világháború között — pedig szinte a legfontosabb gazdasági, társadalmi, politikai kérdéssé „lépett elő". Szabolcsi Lajos az okokat szinte kizárólag az antiszemita uszításban látja. Ez aligha volt lényegtelen, mégsem magyaráz meg mindent. Mint a memoár, mint a bevezető tanulmány kapcsán utalnunk kell arra, hogy a falusi és városi szegénység (nagy tömegek tartoztak soraiba) a jelzett asszimilációs teljesítményt — mai szóhasználattal — az elitek ügyének tekintette. Szinte csak azt volt hajlamos meglátni, hogy a zsidók között aránytalanul sok a nagybérlő, a vállalkozó, a kereskedő, a bankár, az ügyvéd, az orvos, az újságíró, a szabadfoglalkozású értelmiségi. (Persze arról az antiszemita propaganda hallgatott, hogy az a föld, amelyen a bérlő gazdálkodott többnyire a nagybirtokos arisztokrácia tulajdona volt, az állami és önkormányzati apparátusokban, a fegyveres erőknél stb. viszont aránytalanul kevés zsidó működött. A nagyszámú zsidó szegénységről úgyszólván szót sem ejtett) A dzsentri és a dzsentroid „keresztény úri középosztály" nem jelentéktelen része viszont azért nem méltányolta az asszimilációs eredményeket (inkább a disszimilációt helyeselte volna), mert a zsidókban vetélytársat látott. A magyar kultúrának a gazdag zsidó polgárok általi szponzorálását sokan hajlamosak voltak „megvásárlásnak" tekinteni. S még nem is tértünk ki azokra, akiknek az ország modernizálására irányuló törekvésekből semmi különösebb hasznuk nem volt; akiket ezért az antiszemita szervezkedésnek nem volt túlságosan nehéz megnyernie. (Mindez összefügg az agrárius irányzat és a politikai katolicizmus századfordulós tevékenységével.) Szabolcsi Lajos — ezt az Egyenlőségből bőven közölt szemelvények is bizonyítják — elutasította a századelőn fellépő cionizmust, mint pedig a szociáldemokráciát és a polgári radikalizmust. Elmarasztalja — többek között mint „antiszemitát" — 1918-at és 1919-et egyaránt Mindez vázolt politikai alapállásából, társadalomszemléletéből egyenesen következett. Az általa idealizált „polgár" elleni fellépést károsnak, veszedelmesnek tekintette, bárki részéről történt is az. (Az elmarasztaló vélemény — a történelem nyomására — csak élete végén oldódott valamelyest.) Szabolcsi viszonylag gyakran használja a „baloldali" jelzőt. De — ez feltűnő — azt tekinti baloldalinak, aki nem antiszemita s nem ellensége a zsidó polgárságnak. Nála tehát az antiszemitizmus-ellenesség szinte a baloldaliság egyetlen ismérve. Nagy energiát fordít annak bemutatására, hogy a zsidóság zöme a liberálisokat, a nem antiszemita nemzetieket és konzervatívokat támogatta. Szinte névszerint felsorolja azokat a zsidókat, akik a Tanácsköztársasággal szem-