Századok – 1994

Figyelő - Urbán Aladár: Az élő múlt az Egyesült Államok jelenében II/394

408 FIGYELÓ hiszen az átlag amerikai továbbra is úgy vélte, hogy „a világ ügyeitől elszigetelten él". A fordulatot az első világháború hozta, amikor Wilson elnök két és fél év erőfeszítései után nem tudta országát távoltartani a háborútól. Degler professzor ennek kapcsán kitekint a gazdag amerikai történeti irodalomra, amely az 1920-30-as években másként vélekedett az 1917-ben bekövetkezett hadbalépésről, mint tette azt a második világháború után. A korábbi évtizedekben azzal érveltek, hogy a hadbalépésnek elsődlegesen gazdasági okai voltak, s az nem szolgált nemzeti érdekeket. Az új megközelítés szerint Wilson a semleges tengeri kereskedelem jogaiért szállt síkra, amely ugyan az angoloknak sem volt rokonszenves, de amelyet a németek végleg elutasítottak. Amikor 1917 januárjában a német hadvezetés bejelentette a korláüan tengeralattjáró háborút (vagyis az Anglia felett remélt győzelem érdekében nem riadt vissza az Egyesült Államok hadbalépésétől sem), Wilsonnak nem maradt más választása, mint a hadüzenet. A semlegesek jogainak és a nemzetközi jognak Wilson által követett gyakorlatát az első világháború után erősen elítélték, s a szerző szerint ez a magyarázata a harmincas évek úgynevezett semleges törvényeinek. Vagyis ekkoriban úgy cselekedtek az amerikai politikusok, ami megfelelt az első világháború vélt tapasztalatainak. Ekkor ugyanis az volt a közvélemény által is elfogadott érvelés, hogy az Egyesült Államok kimaradhatott volna a háborúból — ezért ki is kellett volna maradnia. A második világháború után megváltozott ez a nézet, aminek magyarázata Hitler világuralmi törekvéseiben rejlik. Ekkor alakult ki a vélekedés, hogy ha Németország győz az első világháborúban, akkor nyugaton ugyanolyan „karthagói békét" kényszerített volna Franciaországra, Belgiumra és Olaszországra, amilyet megkísérelt Oroszország esetében a breszt-litovszki békében. Az így kialakuló helyzet viszont nemcsak Angliát és Európa többi részét, hanem még az Egyesült Államokat is fenyegette volna. Az így érvelők szerint Wilson hadbalépésének igazi oka tehát nem a semleges kereskedelem védelme, hanem az európai hatalmi egyensúly megőrzése volt. Degler professzor ezzel nem ért egyet, s azt hangsúlyozza, hogy Wilson 1914-ben azon a véleményen volt, hogy ha Németország győzne is, nem lenne olyan helyzetben, hogy „az elkövetkező években súlyos fenyegetést jelentene az Egyesült Államokra nézve". Az elnök ezt a nézetét később sem vonta vissza. A szerző szerint Wüson többször hangsúlyozta, hogy Amerika nem önérdekből, hanem elvi alapon cselekedett. Háborús üzenetében nem az Egyesült Államok fenyegetettségéről beszélt, hanem arról, hogy Németország hadviselési módszere „kihívás az egész emberiség ellen". A párizsi békekonferenciára utazva pedig így nyilatkozott: „célunk, hogy rendet, szervezettséget adjunk ennek a békének, nem csupán önmagunk, hanem a világ más országai érdekében is..." Wilson — mondja Degler professzor — azt ígérte az amerikaiaknak, hogy a háborús küzdelem nyomán új nemzetközi rend születik. Bár a béke nem a „győzelem nélküli béke" lett, Wilson bízott abban, hogy a Népszövetség idővel helyrehozza „azokat a méltánytalanságokat, melyeket a békeszerződés erőszakolt a legyőzöttekre". Ezt követően a munka hosszasan fejtegeti, hogy milyen csalódást okozott az elnöknek, hogy törekvése nem járt eredménnyel, amellyel a Népszövetséget el akarta fogadtatni a Szenátussal és a hazai közvéleménnyel. Degler professzor kétségtelenül szimpatizál a demokrata Wilsonnal, de az