Századok – 1994

Tanulmányok - Engel Pál: Magyarország és a török veszély Zsigmond korában (1387–1437) II/273

284 ENGEL PÁL Galambóci kudarca után Zsigmond személyesen már nem foglalkozott többé a délvidéki ügyekkel. Központi problémája a huszita mozgalom elfojtása és a cseh trón megszerzése volt, és bár 1436-ban komolyan tervbe vett egy Szörényi utat, ez végül is egyéb teendői miatt elmaradt. Csehországba kellett mennie a cseh korona átvételére, és többé már nem tért haza. Távollétében, 1437-ben még sor került egy sikeres fegyvertényre a déli végeken: egy magyar hadsereg fölmentette a szerb despota székhelyét, Szendrőt a török ostrom alól, és török területen portyázott. Zsigmond 1437. december 9-én halt meg a morvaországi Znaimban, és hogy halála mekkora veszteséget jelentett a magyar állam szempontjából, az hamarosan kiderült. Az ország hathatós védelmére megfelelő garanciát egyedült egy erős központi hatalom jelenthetett, ezt pedig Zsigmond roppant tekintélyével mindvégig biztosította. Könyörtelenül rászorította a nemességet, hogy részt vállaljon az ország védelméből, tetszése szerint használta fel az ország erőforrásait, beleértve az egyházi jövedelmeket is, és volt ereje hozzá, hogy társadalmi állásuktól függetlenül azokat válassza ki támogatóivá, akiket erre megfelelőnek tartott. így sikerült elérnie, hogy királyi hatalma a rá nehezedő roppant súly ellenére is haláláig csorbítatlan maradt, és az országot magát nagyobb arányú támadás nem érte. Módszereit azonban a rendek önkényesnek tekintették, és mihelyt lehetett, leszámoltak velük, még azon az áron is, hogy az ország őrizetlenül marad. A robbanás Zsigmond veje és utódja, Habsburg Albert (1437-1439) alatt következett be. Az 1439. évi országgyűlésen a király kénytelen volt „helyreállítani az ország régi szokásait", azaz lemondani elődjének politikai módszereiről. Kötelezte magát, hogy a honvédelmet saját pénzén fogja ellátni, országos fölkelést csak kivételképpen rendel el, és ebben az esetben sem vezeti az országhatáron túlra, véget vet az egyházi javak világi célokra való felhasználásának, és általában véve eltörli a Zsigmond által bevezetett „új szokásokat". A rendi mozgalom eredménye nem is maradt el. 1439 nyarán II. Murád szultán — bizonyára tájékozódva Magyarország belső meggyengüléséről — felvonult Szerbia ellen, és augusztus 18-án hosszú ostrom után megadásra bírta Szendrőt, Brankovics György despota székhelyét. A vár felmentésére felvonult ugyan a magyar rendek serege, de oly későn, hogy közbelépni már nem tudott. 1440-ben, amikor Magyarország már beleveszett a polgárháborúba, a szultán Nándorfehérvárat is ostrom alá vette, és kizárólag a Tallóciak helytállásán múlt, hogy a várt ekkor még nem esett el. Ezzel új korszak kezdődött a török-magyar harcok történetében: a szultán támadása első ízben érte magát Magyarország földjét. JEGYZETEK 1 Az alábbi tanulmány egy egyetemi szöveggyűjtemény keretében már megjelent kéziratként, apparátus nélkül. Fejezetek а régebbi magyar történelemből. II. Szerk. Makk F. Bp. 1985. 87-101. Célom elsősorban a kérdés összefoglalása volt, kü'önös tekintettel némely általános problémákra, mint a török veszély hatása az ország korábbi nagyhatalmi státusára, ezáltal a középkori magyar nemesség gondolkodására és Zsigmond megítélésére, vagy a balkáni országoknak ütköző államokként való értelmezése. A kérdéskörről és irodalmáról igen jó áttekintést ad Szakáty F. Phases of Turco-Hungarian warfare before the battle of Mohács (1365-1526). Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae 33 (1979) pp. 72-85. (A téma teljes bibliográfiájával.), ezért a jegyzetekben inkább csak néhány vitás pontra térek ki. Az újabb szakirodalomból alapvető Rázsó Gy. A Zsigmond-kori Magyarország és a török veszély (1393-