Századok – 1994
Tanulmányok - Engel Pál: Magyarország és a török veszély Zsigmond korában (1387–1437) II/273
282 ENGEL PÁL A galambóci csata győztese, II. Murád (1421-1451) már egy újjáéledt birodalomnak volt az uralkodója. Trónra léptével ismét a régi hódító politika folytatódott, előbb Kis-Ázsiában, ahol a szultán végleg annektált több török emirátust, majd Európában. 1427-ben Szerbia keleti felét hódította meg (Niá és KruSevac vidékét), 1430-ban Szalonikit foglalta el, és török csapatok vetették meg a lábukat Bosznia déli részében (Vrhbosna, a mai Sarajevo körül), valamint az albán tengerparton. Fennhatóságát a Balkán legtöbb megmaradt fejedelme kénytelen volt elismerni: a havasalföldi vajda, a bizánci császár, a görögországi fejedelmek, és maga Brankovics György is, aki ettől fogva két úrnak, a magyarnak és a töröknek volt kénytelen egyszerre szolgálni. Mindennek következtében a vazallus államok gyűrűje, amely a század eleje óta Magyarországot délről védte, gyakorlatilag szétesett, és a tényleges védelmi vonal immár az ország határára szorult vissza. A honvédelem kérdése ismét aktuálissá vált. A legfontosabb kérdés annak a résnek a betömése volt, amely Galambóc török kézre jutásával keletkezett a Duna menti határon. Szörény és Galambóc között az oszmán birodalom szomszédossá vált Magyarországgal, ami a török betörések kiújulását helyezte kilátásba. Zsigmond ekkor olyan megoldással próbálkozott, amely hogyha beválik, a problémát hosszabb távon is kielégítően rendezhette volna. Kapcsolatba lépett a Német Lovagrenddel, és 1429-ben sikerült vele olyan értelmű megállapodásra jutnia, hogy a lovagok átvették a Szörény vidékén fekvő magyar végvárak védelmét.2 0 Az átadott terület nagyjából a hajdani szörényi bánságnak felelt meg, ennek ők lettek egyedüli urai, és vezetőjüket mint bánt a magyar országnagyok közé számították. Az itteni, elég szegényes bevételeken felül azonban egyéb jövedelmeket is kaptak feladatuk ellátására, így a szebeni királyi pénzverde teljes jövedelmét. A német lovagok valóban megjelentek a déli végeken, a kísérlet azonban mégsem vált be. A törökök már 1432 végén vagy 1433-ban súlyos vereséget mértek a lovagokra, és 1435-ben Zsigmond kénytelen volt tőlük ismét magára vállalni a határvidék védelmét. A védelem megfelelő biztosítása ekkoriban már hatalmas terhet jelentett az ország számára, mert a végvárak őrzése jelentős számú zsoldoskatonaság állandó jelenlétét kívánta meg. Ez a végvárvonal a megelőző évtizedek folyamán épült ki, elsősorban valószínűleg Ozorai Pipó hosszú temesi ispánsága (1404-1426) idején. A 14. században a határnak ezt a szakaszát a szerbiai Galambócon kívül mindössze négy vár őrizte: Szörény, Orsova, Haram és Keve. Ennyi akkor természetesen elég is volt, 1390 után azonban kevésnek bizonyult. Nemsokára megkezdődött a védelmi lánc kiépítése, és amikor a lovagok 1429-ben beköltöztek, már készen állt az a várrendszer, amely ettől kezdve a török támadásokat volt hivatott feltartóztatni. A rendszer legnagyobb erődítményét, Szentlászlóvárat maga Zsigmond emeltette 1428-ban az elveszített Galambóccal szemközt. Hogy a várrendszer fenntartása mekkora teher volt, azt abból a tervezetből lehet kikövetkeztetni, amely a német lovagok bejövetelével kapcsolatban készült. Eszerint egyedül a Szörény és Haram (ma: Nova Palanka) közötti szakasz 12 várának megfelelő őrzéséhez kereken 1350 emberre és további 200 számszeríjászra volt szükség, sőt más jegyzékek még ennél is sokkal magasabb számokat adnak meg. Az ehhez szükséges összeg meghaladta az évi 100 000 forintot, vagyis a kincstár rendes bevételeinek mintegy a harmadát tette ki. A végvonal többi
