Századok – 1994

Tanulmányok - Engel Pál: Magyarország és a török veszély Zsigmond korában (1387–1437) II/273

280 ENGEL PÁL gyökeresen megoldja. Már 1404-ben sereget küldött Boszniába, amely meghódította Bubovacot és — valószínűleg 1405-ben — Szrebreniket, majd 1405-ben, 1407-ben, 1408-ban (két ízben) és 1410-ben összesen öt hadjáratot vezetett személyesen a kis ország ellen. Fő ellenfele a legerősebb bosnyák tartományúr, Hervoja ,.nagyvajda" volt, aki csak 1409-ben hódolt meg, miután Zsigmond megerősítette hercegi címébe (amelyet 1403-ban Nápolyi Lászlótól, a magyar trónkövetelőtől kapott), és — akárcsak Lazarevics Istvánt és Mircsét — magyarországi uradalmakkal ruházta fel. 1410-ben azután Hervoja támogatásával a többi bosnyák urat is sikerült térdre kényszerítenie, és így a boszniai kérdés látszólag megoldódott. Éppen időben, mert ekkor már más, súlyosabb problémák vették igénybe a király figyelmét. Velence 1410 elején megtámadta a magyar uralom alatt álló dalmáciai városokat, Lengyelországgal is küszöbön állt a háború, a német fejedelmek egy csoportja pedig 1410 szeptemberében Zsigmondot választotta meg királlyá. Zsigmond ezzel megszűnt csupán egy kelet-európai ország uralkodója lenni; a németrómai birodalom fejévé vált, és politikai törekvései ennek megfelelő arányban szélesedtek ki. A következő évtizedben a velencei háborúk (1410-13, 1418-20) és a nagy nyugati egyházszakadás megszüntetése (1414-17) kötötte le minden figyelmét, 1419— tői pedig a cseh korona megszerzése és a csehországi huszita mozgalom megfékezése állt politikájának középpontjában. Mindehhez 1431-től az egyházi reform kérdése és a császári korona megszerzése társult, tehát a magyarországi török probléma, bár nem szorult teljesen háttérbe, veszített súlyából. Annyiban bírt csupán fontossággal, hogy a császár politikájának gazdasági és katonai fedezetét a magyar királyság nyújtotta, tehát az itteni helyzet stabilitása Zsigmondnak elemi érdeke volt. Politikája azonban azzal járt, hogy az országtól gyakran és hosszú időre volt távol (1412-1419, 1430-1434), ezalatt pedig a török kérdés gondjai a kormányt vezető nagyokra hárultak. Alighogy Zsigmond 1412-ben külföldre távozott, már megmutatkoztak az első repedések az 1403 után kiépített „szövetségi" rendszeren. Annak, hogy a török birodalom 1413-ban egy kézben egyesült, szinte azonnal mutatkozott a hatása a török nyomás erősödésében, jóllehet I. Mehmed (1413-1421) még nem vállalkozott a hódító politika felújítására. A gyenge láncszem a magyar védelmi rendszerben továbbra is Bosznia maradt. Hervoja már 1413-ban szembefordult a magyar uralommal, és török segítséget kért, úgyhogy 1414-ben ismét török csapatok dúltak Magyarországon, ezúttal Szlavóniában. A kormány még abban az évben hadat küldött Boszniába, 1415-ben pedig nagyszabású hadjáratra került sor, amelyet a nádor öccse, Garai János és több más országnagy vezetett. A büntetőexpedíció azonban katasztrófába torkollott: Doboj vára alatt a törökök és Hervoja megsemmisítették a magyar hadsereget, Garai és több társa fogságba esett, ahonnan csak évek múlva és óriási váltságdíjért szabadultak ki. (A kormány 1416-ban rendkívüli adót vetett ki, hogy a fogoly bárók 65 000 aranyforintnyi váltságdíját előteremtse.) Jóllehet Hervoja 1416-ban meghalt, Bosznia a továbbiakban is pacifikálhatatlan terület maradt. Királya, II. Tvrtko (1421-1444) később, 1425-ben elismerte Zsigmondot urának, de emiatt saját nagyjaival többször is meggyűlt a baja, és állandó támogatásra szorult. Éppen ezért igen nagy jelentősége volt annak, hogy az ozorai kerület Szrebernik várával 1404-től kezdve tartósan magyar kormányzás alatt maradt, 1434-ben pedig Tallóci Matkó, Zsigmond vezére Jajcát is magyar uralom alá helyezte, tehát a tulajdonképpeni ma-