Századok – 1994

Tanulmányok - Zsoldos Attila: Iobagio Castri Possessionem Habens. (A várjobbágyi jogállás anyagi hátterének kérdései) II/254

262 ZSOLDOS ATTILA nek alárendelt kézművesek agrártermelókként terményeikkel, kézművesekként pedig mesterségük termékeivel adóztak. A szintén a bélakúti monostornak juttatott Savar lakói a bácsi vár szántói (aratores) voltak, óket — ellentétben a tálkészítőkkel — IV. Béla eladományozásukkor felmentette a várnépi státusukon belüli speciális szolgáltatásuk terhe alól (liberi sint a servitio aratri), egyebekben azonban részben a tálkészítőkhöz hasonló kötelezettségeket szabott meg nekik: háznépenként egy tyúkot és egy fertót kellett adniuk évente, továbbá az apát zabjából negyven akónyinak a monostorba szállítását kellett elvégezniük.55 Viszonylag részletes ismeretekkel rendelkezünk a várszervezeti népek egy sajátos szolgálattal, a határőrizettel tartozó csoportjának a terheiről. Ezeket a vasi várszervezet magyarósdi őreinek 1270. évi kiváltságlevele sorolja fel, s nincs okunk arra gyanakodni, hogy a többi vár őrei lényegesen eltérő helyzetben éltek volna a 13. század második felében. Az oklevél az előbbiekben „közterhek"-ként megjelölt adónemek közül a collectaiól tesz említést. A collecta rendkívüli adók összefoglaló neveként jelent meg II. András uralkodásának éveiben. Az őröktől nem füstönként, hanem portánként szedték be, s csupán a fele összeget tartoztak megfizetni (ad collectant regalem... dicentur ad portas et non ad fumos et dimidam collectam persolvant), ami megfelel annak a megfigyelésnek, mely szerint a királyi népektől a collecfanak csak a felét követelték meg.56

Nem kellett az őröknek sem tributumot, sem harmincadot fizetniük, hacsak valaki kereskedésre nem adta magát közülük. Mivel az oklevél ugyanezen, a közterhekről rendelkező részében szerepel egy bizonyos „ajándékpénz" (ruga penez), melynek fejében hat dénárt fizettek, feltehető, hogy az is az adók ezen csoportjához sorolandó. Tizedszedés alkalmával — hasonlóan a győri szőlőművesekhez — az őröktől is két dénárt szedtek az ispán számára. Miként a várnépbelieket, az őröket is terhelték bizonyos adók jogállásuk alapján. Ezeket az oklevél „tartozás vagy megszállás" (debitum seu descensus) néven foglalja össze, s az is kiderül, hogy ez az őrnagynak járt. Ezen a ponton némi eltérés mutatkozik a várnépbeliek helyzetéhez képest: ott a megszállás az ispánt, a debitum pedig a száznagyot illette. A különbség okai alighanem abban kereshetőek, hogy az őrök esetében az őrnagyok bizonyos tekintetben a várnépbeliek száznagyainak megfelelő elöljárók voltak, míg a megszállás jogának az őrnagy számára történő átengedést az indokolhatta, hogy az őrök telepei eredetileg félreeső helyeken, a mai fogalmaink szerinti „országhatár" mentén alakultak ki, ahol is az ispán megjelenése inkább ritka, semmint rendszeres lehetett. Ebben a helyzetben válhatott a várnépbeliek esetében egymástól megkülönböztetett debitum és descensus az őrök körében egyetlen teherré. A „tartozás vagy megszállás" címén követelhető javak mértékét a kiváltságlevél tíz háznépenként évente egy juh, négy tyúk, egy lúd, húsz kenyér, egy köböl sör és öt köböl gabona erejéig szabta meg.57 Miként az eddigiekből kiderült, a királyi várszervezet népeinek hierarchiájában az alacsonyabb fokokon álló csoportokat a különböző adók és szolgáltatások meglehetősen kiterjedt és összetett rendszere terhelte. A várjobbágyokra vonatkozóan hasonló adatokkal nem rendelkezünk. Magától értetődő, hogy a várjobbágyok a várnépbeliek státus és szolgálat szerint fizetett adóiban vagy teljesített szolgáltatásaiban nem osztoztak. Igen fontos jele volt ez a várjobbágy és a várnépbeli között — a közös