Századok – 1994
Tanulmányok - Zsoldos Attila: Iobagio Castri Possessionem Habens. (A várjobbágyi jogállás anyagi hátterének kérdései) II/254
A VÁRJOBBÁGYI JOGÁLLÁS ANYAGI HÁTTERE 255 igen erősen torzító tükörből verődik vissza, miként azt konkrét példán is igazolni fogjuk. További nehézséget jelent, hogy ha történetesen a várjobbágy által eladott föld ára is, nagysága is szerepel adataink között, az esetek többségében akkor sincs információnk arról, hogy az éppen eladottakon kívül volt-e más, s ha igen, hány és mekkora birtoka a várjobbágynak. Ilyen körülmények között még ábrándként is merész arra gondolni, hogy „a várjobbágyi birtok" nagyságáról vagy értékéről általános jellegű megállapítások tehetők a kérdés végleges lezárásának igényével, s értelemszerűen az átlagos birtoknagyság meghatározására az alábbiakban tett kísérlet is csak erősen korlátozott érvénnyel bírhat. Adataink sokfélesége, statisztikai összegzésük lehetetlensége, de legalábbis az abban rejlő nagyfokú bizonytalanság elkerülhetetlen volta miatt szinte megállapíthatatlan, hogy a váijobbágyok vagyoni helyzetét illetően mi tekinthető tipikus jelenségnek, s mi nem. Mindennek ellenére is érdemesnek látszik vallatóra fogni a váijobbágyok vagyoni helyzetéről felvilágosítással szolgáló forrásainkat, hiszen — az említett nehézségek figyelembevétele mellett is — néhány olyan megállapítás alapjául szolgálhatnak, melyek megerősítik vagy éppen kiegészítik a várjobbágyságról való eddigi ismereteinket. A várnépek kezén lévő föld átlagos, pontosabban fogalmazva: a 13. század közepén kívánatosnak tartott nagyságára vonatkozóan bővebb és határozottabb információkkal rendelkezünk, mint a váijobbágyok esetében. Ennek oka elsősorban abban rejlik, hogy a várnépbelieket a királyok a 13. században — tehát éppen okleveles emlékeink jelentős mértékű gyarapodásának idején — gyakran eladományozták földjeikkel együtt, s az adománylevelek esetenként feljegyezték mind az elidegenített föld nagyságát, mind az azon élő várnépbeli háznépek számát. 1232-ben, amikor IX. Gergely pápa megerősítette a szentmártonhegyi apátság kiváltságait, oklevelében említést tett az apátság birtokszerzeményeiről is. Ezek sorában szerepel a Komárom megyei Bilién tizenkét eke3 föld, amelyet az ott élő tizenkét háznépnyi, a szolgagyőri vár alá tartozó várnépbelivel együtt kapott az egyház. Az 1277-ben László mesternek adott várföld esetében ugyanez az arány bukkan fel: két ekealja földön két várnépbeli élt.4 Nehéz ellenállni annak a csábításnak, hogy megállapítsuk: egy várnépbeli mansio egy ekealjnyi földet kapott művelésre. A tekintetben, hogy ez az arány véletlenszerűen ismétlődik-e vagy valós alapokon nyugvó összefüggéssel van dolgunk ez esetben — s így engedhetünk a csábításnak —, IV. Béla egy 1247. évi intézkedése igazít el. A király ekkor egy olyan nyitrai várföldet adományozott el, amelynek lakosait négy háznép kivételével a tatárok lemészárolták. IV. Béla a várföldnek csak a gazdáüanul maradt részét idegenítette el, adományának érvényét nem terjesztette ki a négy megmaradt háznépre: számukra négy ekealjnyi föld elkülönítését rendelte el.5 A király ezen döntése egyértelműen arra vall, hogy a 13. század közepén egy ekealjnyi földet tartottak egy várnépbeli háznép eltartására elegendőnek, mégpedig úgy, hogy annak birtokában a várnépbeliek a várnak járó szokásos szolgálatukat is elláthatták. Ennek ismeretében feltehető, hogy az előzőekben említett, egy várnépbeli háznép egy ekealjnyi földjéről tudósító adatok közel járhatnak a várnépbeliek által használt föld átlagos nagyságához. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne lettek volna ennél kisebb6 vagy éppen nagyobb7 földek várnépbeliek kezén, mégis IV. Béla említett rendelkezése alapján joggal gondolhatunk arra, hogy ez utóbbi esetek jelenthették a tipikus helyzettől való eltérést.
