Századok – 1994
Figyelő - Miskolczy Ambrus: Egy görög katolikus püspök római száműzetésben (Historiográfiai széljegyzetek Inochentie Micu-Klein legújabb életrajza kapcsán) I/180
FIGYELŐ 187 helytartóként elfoglalta Erdély trónját.2 1 És nyilván azt is felmérte, hogy a rendi jogban ellenfelei járatosabbak, így hát elkerülte az ingoványos területet. De hát milyen is volt ennek a harcnak a jellege? A dolog megítélésében a történelem megértése, a nemzeti hiúság vagy éppen nemzeti érdekvédelem, a bolsevik párt rövid története által kikényszerített osztályozási kényszer egyaránt, de — természetesen — eltérő súllyal szerepet játszott, ill. érezhető a jelenlétük, ha nem másban, akkor abban, ahogy a — gusztus és hely hiányában a továbbiakban nem jelzett — primitív aktualizáló szempontok felvetésének lehetőségét is elhárítják. I. Tóth Zoltán klasszikus érvénnyel fejtette ki, hogy „a román politikai fejlődés vonala a rendiséghez igyekezett volna hozzásimulni. Klein legfőbb politikai célkitűzése a románság negyedik nemzetté emelése volt. Ezért nem beszélhetünk Klein rendiségellenességéről, hiszen ennek éppen a fordítottja igaz; nem a rendiségnek, hanem az uralkodó rendeknek volt az ellensége".22 Hasonló következtetésre jutott David Prodan is, amikor azt hangsúlyozta, hogy Micu-Klein célja „felső réteg elismertetése vagy kialakítása".23 Ugyanakkor ezt a harcot átszövi a tömegek érdekképviseletének és mozgósításának — jobb szó híján — „protomodern" vonása. A püspök a paraszti érdekekért is szót emelt, kérte a jobbágyok robotjának csökkentését is. Hivatkozott a természetjogra is. A nagy kihívás ennek az érvelésnek és magatartásnak értékelése volt. I. Tóth Zoltán valamiféle rugalmas kategóriarendszert dolgozott ki a társadalmi közösségek tudati állapotának jellemzésére. Népi ösztön, népi öntudat és nemzeti vagy nemzetiségi öntudat egymásra épülő fokozatai a nemzeti, ill. nemzetiségi fejlődésnek. így az ő Micu-Klein alakja egyszerre lett a messze előre mutató korszerűség és a hagyomány hordozója. A nemzetiség szó használata is erre utal. Márpedig ez csak az 1830-as években született, összefonódva a kor ideológiai töltésű anyanyelvkultuszával, s a 18. század derekán, Herder fellépése előtt még így nem jelentkezhetett. Kérdés tehát, hogy mennyire indokolt és zavaró egy ilyen valóban „modern" és mindenképpen későbbi fogalom használata olyan jelenségre, mely előzménynek, igaz szerves előzménynek tekinthető. Amikor Micu-Klein hozzászámítja a román natiohoz a nemes románokat is, akkor ez I. Tóth Zoltán szerint „a rendi natiofogalom megtermékenyítése a népi nemzetfogalom által. A rendi és a népi elem egybeolvadását figyelhetjük meg". Már-már a reformkori magyar érdekegyesítő politika előképének tekintjük ezt, ha nem figyelmeztetne maga a szerző: „Klein fogalma az egységes erdélyi román nemzetiségről alapjában véve nem sok újat tartalmaz. Az ortodoxiában kifejeződő és a román etnikumban gyökerező primitív egységérzés, kihasítva a kelet-európai nagy ortodox internacionáléból a vallási unió által, Bécs érdeklődése és pártfogása révén politikai tényezővé növekedvén, a három erdélyi bevett politikai nemzet rendszeréhez negyedik bevett nemzetként kívánna hozzásimulni... Ha Klein politikai reménységei teljesülnek, akkor Erdély egy rendi külsejű, de ortodox szellemű, tehát balkáni-bizánci jellegű nemzettel szaporodott volna." Ezzel szemben pedig ott álltak „a végeredményben mégiscsak nyugati műveltségű bevett natiók".24 Képviselői „nem ismerték a püspök lelkében lefolyt nemzeti élményt".25 De nem volt igaza a románoknak, amikor nemzeti gyűlöletből fakadónak — ex odio nationis — vélték az elutasító magatartást. ,A rendek ellenszenvének a románság iránt nem valamely alacsony nemzetiségi gyűlölet volt az oka, hanem könnyen érthető természetes idegenkedés egy náluk sokkal alacsonyabb műveltségű és amellett
