Századok – 1994
Figyelő - Miskolczy Ambrus: Egy görög katolikus püspök római száműzetésben (Historiográfiai széljegyzetek Inochentie Micu-Klein legújabb életrajza kapcsán) I/180
FIGYELŐ 185 támogatása nélkül. A nemzetet öntudatos emberek jelentik s ezek egyelőre hiányoznak." így „Hein példája tanulságosan mutatta meg, hogy a politikai adottság és a nemzeti mítosz miként szülhetnek együttesen politikai követeléseket egy erős férfiú tehetségén keresztül". De „hangsúlyozandó: ez a román nemzetiség egyelőre teljes egészében az ő egyéni vívmánya és szellemi birtoka".13 David Prodan, miután kiemelte Micu-Klein érdemeit, nem minden polémikus él nélkül hangsúlyozta, hogy a román „harc egyáltalán nem külső hatások vagy belső tudományos élmények folyománya. Az erdélyi román nép igényeiből fakadt, genezise már maga fejlődési folyamat, ennek keretei között bontakozik ki. Megfordítva, Inochentie Micu programja kijelöli a történettudomány jövőbeni feladatait"...14 És — természetesen — nemcsak azokat. Hiszen az az érve, hogy a románok Erdély legszámosabb népe, és számbeli arányuknak, valamint annak a ténynek megfelelően, hogy ők adóznak, részesedniük kell a hatalomban, az erdélyi román nemzeti mozgalom olyan érve, amelyet még aztán száz év múlva is forgatnak. Alighanem azonban maga Micu-Klein püspök is éppen nagyszabású egyéniségéből következően, úgy szőtte politikájának szálait, hogy elfedte saját közegét és környezetét. Hiszen törvényszerű, hogy egy óriás mellett mindenki kisebbnek látszik. Ugyanakkor mint egyházfőnek pásztori küldetéstudata volt, és rangjából következően az élre tört. (Mint később a pápának írta, a püspökséget „isteni könyörületesség, a klérus törvénye és népének választása, a territoriális fejedelem jóváhagyása és a Szentszék megerősítése folytán" vállalta, és tartja magát ahhoz, hogy „a püspökök ne hagyják el — úgy zsoldosok módjára — a nyájukat".1 5 ) Küldetéstudatában pedig csak erősíthette, hogy az uralkodónak köszönhetően, résztvehetett az országgyűlésen. 1744-ben, amikor a diétán a rendek és a püspök szembekerültek a konfliktust váratlan, ám korántsem meglepő fejlemény mérgesítette és döntötte el. Egy boszniai szerb származású szerzetes, Visarion Sarai a Bánság felől Erdélybe jővén, tolmács útján prédikálva kirobbantotta — I. Tóth Zoltán találó kifejezésével — az „ortodoxia szabadságharcát". Ha az egyszerű szerzetes teológiai műveltségét tekintjük, aligha vehette fel a versenyt Micu-Kleinnel, de hite lángolt. Amikor a görög katolikus püspök jelenlétében kihallgatták, Isten küldöttének vallotta magát, a teológiai kérdésekre azzal válaszolt, hogy azt egyedül Ó tudja, Ő neki csak annyit mondott „aki igémet szolgálja, üdvözül", és azt „a tant prédikáltam, hogy adassék meg Istennek, ami Istené, és a császárnak, ami az övé, hogy az emberek üdvözülhessenek".1 6 Ezzel szemben, amikor a püspököt felelősségre vonták, hogy a falvak népe miért fordult szembe az unióval, akkor csak azt hozta fel, „hogy a román nép (gens Valachica) privilégiumait nem tartják be, és a pópák tudatlanok (simplicitas Poparum)".17 Igaz, a püspök egyre merészebben játszott a tűzzel. Az talán nem igaz, hogy Micu-Klein az ortodoxiára való áttéréssel fenyegette a rendeket, amelyek követeléseit többek között azzal hárították el, hogy az unió nem őszinte, a papok csak nyereség reményében tértek át a görög katolikus vallásra, a nép pedig a maga „babonáiban" éli életét. Viszont az unió megingásáért a rendekre akarta hárítani a felelősséget. 1744-ben a rendek törvényhozó tevékenységének és a központi hatalom készülő lépéseinek ellensúlyozására szinódust hirdetett, ahova Bécs legnagyobb elégedetlenségére világi elemeket is felvonultatott.Ez a testület pedig már nem riadt vissza a fenyegetőzéstől: ha nem ismerik el követeléseiket, lemon-
