Századok – 1994
Figyelő - Miskolczy Ambrus: Egy görög katolikus püspök római száműzetésben (Historiográfiai széljegyzetek Inochentie Micu-Klein legújabb életrajza kapcsán) I/180
FIGYELŐ 183 1697-1792 (Budapest, 1946) című könyve a magyar történetírás remekei közé tartozik, elsősorban szellemiségének köszönhetően. Nem mondható, hogy szerzője a dáko-román kontinuitás elméletének lett volna a híve, hiszen Anonymusról más szellemben értekezett, és az sem mondható, hogy a román nacionalizmusnak engedményeket tett volna. A székelyek román származásának téveszméje ellen szavát is emelte. Történészekkel polemizált és nem történelmi figurákkal, vagy éppen a történelemmel. És talán a görög katolikus egyház brutális felszámolása is szerepet játszott abban, hogy román részről hosszabb kritikai elemzésnek nem vetették alá a művet, dehát az ortodoxia és a görög katolicizmus viszonyáról nem nagyon lehetett értekezni, a hitélmény pedig nem volt szalonképes téma. Ugyanakkor David Prodannak a 18. századvégi román nemzeti követelések anatómiáját nyújtó alapműve sokban felel I. Tóth Zoltán kérdésfeltevéseire, különösen a második bővített kiadás, amely máig az erdélyi román nemzeti mozgalom legteljesebb és legkörültekintőbb életrajza.6 (Az egy másik, és fájó kérdés, hogy a mű három kiadása azt is példázza, hogy a nacionalizmus elemzésétől, a polgári nacionalizmus megértésétől miként lehet eljutni a populista nacionalizmus igeneléséig.7 ) A továbbiakban néhány mindhárom műben, azaz Francisc Pall, I. Tóth Zoltán és David Prodan munkájában felvetett közös kérdés eltérő értékelésével próbálom érzékeltetni a Micu-Klein-kutatás súlyát és horderejét. Szemlémet a hiány szóvátételével kezdem. Hiányzik ugyanis Francisc Pali és I. Tóth Zoltán művéből a reformáció mint előzmény bemutatása. Persze jogos a kérdés, hogy minek a sok előzmény, és különben is a görögkeleti ortodoxia és aztán a görög katolicizmus a reformációt élesen és határozottan elutasította, sőt vele szemben artikulálta önmagát — mint ezt Prodan oly kategorikusan jelezte, habár nem titkolta azt sem, hogy a reformáció ösztönzött a román nyelv bevezetésére.8 Az érem másik oldala, hogy a reformáció és az ortodoxia viszonyát nemcsak a kemény szembenállás jellemezte. Nemcsak az, hogy a reformátorok rá akarták erőltetni hittételeiket a románokra, ki akarták szorítani rítusaikat és mindazt, amit babonának neveztek, és erre — Prodan kifejezésével — igazi „népi fanatizmus" volt a válasz. Hiszen a másvilági üdvösség ígéretét vette el a reformáció, például azzal, hogy tiltani akarta a temetési szertartásokon a tyúk átnyujtását a sírhant fölött, márpedig ez a rítus azt biztosította hordozói hite szerint, hogy a tyúk a másvilágra vezető ösvényt tisztogatja a holt lelke előtt. Ugyanakkor egyes kálvinista hittételeket a román papság egy része elfogadott, és azok jegyében tevékenykedett. Sőt: a zsarnokságról és az uralkodói méltányosságról, valamint a románság népi-nemzeti megosztottságáról és egységéről is a reformáció vonzásában alakított ki tisztább képet.9 Csak egyet lehet érteni I. Tóth Zoltán ama következtetésével, hogy Erdély „kultúrtalaja", Erdély „európai művelődésének talaja" oly élenjáró szerepet biztosított a román nemzeti eszme fejlődésében az erdélyi román értelmiségieknek. így „nem véletlen, hogy Erdélyből nőtt ki az egyetemes román nacionalizmus szintézisének elve. Erre a lehetőségre a románokat Erdély magyar és szász művelődése nevelte rá".1 0 És ebben játszott, még nem eléggé értékelt szerepet a reformáció. Fogékonyabbá tette a papságot az iránt, hogy jobban keresse a paraszti létformából való kitörésre vezető utakat, ha kell: hitelveinek módosítása árán. Még vizsgálatra szorul az a benyomásunk, hogy a katolicizmus ott volt eredményesebb, ahol már a románok, főleg nemesek, nemesparasztok ko-
