Századok – 1994

Figyelő - Miskolczy Ambrus: Egy görög katolikus püspök római száműzetésben (Historiográfiai széljegyzetek Inochentie Micu-Klein legújabb életrajza kapcsán) I/180

FIGYELŐ 181 onnan próbálta meg érvényesíteni főpásztori hatalmát, és egyben kivívni a császárkirálynő megbocsátását, természetesen hiába, mert a lázadónak nem bocsáthattak meg, annál kevésbé, mivel politikai programját a lehető legkövetkezetesebben próbálta kivitelezni továbbra is. Ugyanakkor egész szereplése nemcsak azért nyer valamiféle tragikus színezetet, mert kihívja a sorsot, hanem azért is, mert nem mindig mérte fel pontosan az erőviszonyokat. Van valamiféle Don Quijotte-szerű vonás az ő elszánt küzdelmeiben, csakhogy 6 éppen emelkedő eszmék jegyében szállt síkra, legfeljebb azok néznek a múltba, akik ma szajkóznak egy-két hasonló gondolatot, álpátosszal és habzó szájjal. Ezért nem vitás, a múlt sokszínűségének — ahhoz méltó — megelevenítése a jövőhöz szól. Francise Pall könyve egyrészt példaértékű mű. Tényszerűsége okán, forrásaival, jövőbemutató. (Igaz, nem túl örvendetes, hogy nem egy forrásból kihagyott olyan részeket, amelyeket nem tartott lényegesnek, de ismerve a szerzőt, nem gyanakszunk a sajnálatos módon eddig eléggé bevett gyakorlatra, amelynek jegyében még román klasszikus írók összes műveinek kiadásából is jócskán kipontoznak a „szöveggondozók"). Másrészt, Francisc Pali értékelése a szívderítőnek nem nevezhető jelenben gyökerezik. Heroikus modell jellemzi a szemléletét, nyelvezete némileg visszafogott, de ha értékelésre kerül sor, alapvetően a szemléletnek megfelelő ünnepélyes frazeológia. És hogy ezt szóvátegyük, arra nemcsak Paul Philippi intése ad erkölcsi alapot, hanem történetírásunk hagyományai. Az, hogy magyar történészek talán nem egy vonatkozásban nagyobb értéssel és árnyaltabban jellemezték Micu-Klein alakját, mint román kollegáik. Igaz, a román historikusokat valamiféle pátoszra kötelezte a görög katolikus egyház mostoha sorsa. Hiszen miután — a szovjet modellnek megfelelően, 1948-ban a görög katolikus egyház „újraegyesült" az ortodox görögkeletivel, az egyesítést megtagadó püspökeit és papjait halálra kínozták, kitartó híveit pedig üldözték, amíg Ceauçescu — állítólag, és ez még kutatásra szorul — nem kezdte el zsarolni az ortodox egyházat a görög katolikus visszaállításának lehetőségével. A pátosznak is persze két oldala volt. Egyrészt kitartásra biztatott, másrészt a nemzeti mozzanat előtérbe állításával feledtette a katakomba-létet. Francisc Pali is, ha elvi jellegű kijelentést tesz, akkor azt bizonygatja, hogy Micu-Klein papsága és népe jogegyenlőségéért harcolt. Mintha ezt ma bárki is kétségbe vonná. Ugyanakkor kerül minden elméletet. Feltehetően elege volt a „marxista" elvizésből, és inkább azt a módszert választotta, hogy „beszéljenek a tények". Elméletellenes nacionalizmusa — félreértések elkerülése végett, hangsúlyozom, hogy a szót és fogalmat nem pejoratív értelemben, hanem a nemzeti alapállás szinonimájaként használom — viszont némi ellentmondásba sodorta. Hiszen elmarasztalja a központi abszolutizmussal szembeszegülő erdélyi rendi alkotmányosságot, ezt ugyanis elmaradottnak minősíti, sőt az erdélyi rendeket „időelőtti apartheid képviselői"-nek (Vertreter einer vorzeitigen Apartheid) nevezi. (41. old.) És mindezt anélkül, hogy megpróbálná jellemezni az erdélyi helyzetet, netán összehasonlítva más kelet-európai régiókkal. Ugyanakkor nagy együttérzéssel lépten-nyomon hangsúlyozza, hogy Micu-Klein püspök a románok negyedik nemzetként való elismeréséért harcolt, vagy az adnumeratióért küzdött, azért tehát, hogy legalább az egyes román társadalmi kategóriák a magyar, szász és székely rendi nemzet földjén, azok megfelelő társadalmi rétegeivel hasonló jogokat élvezzenek. Az olvasó ezek után joggal teheti fel a kérdést: román negyedik nemzet esetén netán az alkotmány elma-