Századok – 1994

Történeti irodalom - Bernard Degen: Sozialdemokratie: Gegenmacht? Opposition? Bundesratspartei? (Ism.: Jemnitz János) VI/1283

1284 TÖRTÉNETI IRODALOM Az igazi nagy fordulat — a semleges Svájcban is (!) — az első világháború idején következett be, félreérthetetlenül a gazdasági nélkülözések és a szociális ellentétek mentén, hiszen nyilvánvalóvá vált a háborús nyerészkedők hirtelen meggazdagodása, míg általában a széles néptömegek helyzetében a gyors leromlás vált elviselhetetlenné. Mindezt pedig még növelte a politikai feszültség növekedése, az arisztokratikus kormányzat (és a pénzoligarchia) megtorlásos politikája, a militarista tendenciák térhódítása, — ami számos „kisüléssel", tüntetésekkel, letartóztatásokkal (ami még képviselőket is érhetett!), perekkel, lapbetiltásokkal járt. Mindenesetre a vizsgált témakörben igen jellemző, hogy míg a szövetségi parlamentben a szociáldemokrata párt (SPS) 1890-ben a szavazatok még csak 3,6%-át és 1893 ban is csak 5,9%-át tudta megszerezni addig 1902-ben már 12,6% 1905-ben pedig 14,7% ot nyert el. (Ennek az eredménynek, s hogy kantonális szinten a szociáldemokraták már bejuthattak kormányokba is, volt köszönhető, hogy az SPS a II. Internacionálé e kérdésben oly vitálisán fontos kongresszusára 1900-ban és 1904-ben nagyon ellentmondásosan szerepelt!) Az igazi fordulat azonban csak ezután következett el: 1911-ben az SPS elnyerte a szövetségi parlamenti választáson a szavazatok 20, és 1917-ben a 30,8%-át! S ezzel természetesen változott az SPS helyzete a svájci politikai közéletben. A politikatörténeti változások azonban ritkán esnek ilyen egyszerűen egybe a táblázatok „igazságaival". A háború végén az SPS-ben is, a párt vezetésében is lényeges felfogásbeli és erőeltolódások mentek végbe. Miként Közép-Európa számos országában, itt is mélyreható radikalizálódás ment végbe, az SPS hangadó vezetői is teljes „rendszerváltozásban" bíztak. 1918 októberében-novemberében a helyzet kiéleződött, sor került az ország életében az első nagy általános sztrájkra, — aminek egyértelműen politikai felhangja volt —, „az ellenpólus" szellemében. Ez a forradalmi hullám azonban, mint ismeretes, elapadt s az SPS is új útra lépett. Az 1920-as „nyugodt években" és a gazdasági prosperitás talaján történt meg az SPS felfogás- és szerepváltása. Az SPS ekkor vált az ellenpólusból ellenzékké. A parlamenti választásokon 1923 és 1928 között 23,5 és 27% közötti szavazataránnyal szerepelt, ami ehhez háttérként is szolgált. Az újabb fordulatot a világgazdasági válság hozta meg. Az 1931-es választáson az SPS megkapta a szavazatok 28,7%-át, az ország legerősebb politikai pártjává vált Gazdasági és szociális kérdésekben megvolt a maga sajátos arculata, törvények előmozdítója is lett — de egyúttal a hármas koalíció (liberális és kereszténydemokrata) részeseként mozgástere meglehetősen szűkre szabott maradt. Az SPS helyzete a választásokon ebben az évtizedben a későbbiekben sem változott lényegesen, 1935-ben (már a hitleri veszéllyel szembenézve) 28%, és 1943-ban 28,6% maradt, — mindvégig az ország első pártjaként messze maga mögé utasítva a két nagy rivális történeti pártot (a radikális liberálisokat, illetve a konzervatív kereszténydemokratákat) — és még inkább a negyedik helyen álló kisebb parasztpártot. Az egész korszakra azonban a jellemző az maradt — ahogyan Degen az alfejezetet címében is hangsúlyozta —, hogy az SPS „negyedszázadon át ellenzékben" volt (További kérdés, hogy e korszakban a pártvezetés, a parlamenti frakció és a párttagság, a kongresszusok között milyen volt a kölcsönös kapcsolat, amit a szerző elemez is.) 1943-ban lényeges fordulat történt. Amikor az SPS csúcseredményt ért el (28,6%-os eredménnyel), először következett be, hogy az SPS egyik képviselője, Ernst Nobs, a szövetségi kormány tagja lett. Vagyis megkezdődött az a korszak, amikor az SPS ellenzékből „kormánypárttá" vált. Degen kimutatja, hogy még 1943-ban milyen fontos szociálpolitikai törvényeket vezettek be, miként alakították át az egészségügyet, társadalombiztosítást — ám az eredmények mellett Degen problémaként felveti az alapkérdéseket. így azt, hogy ezzel az új szereppel az SPS mennyiben járult hozzá a rendszer stabilizálódásához, hogy mennyiben maradtak el strukturális reformok, és a háború utáni prosperitás talaján az SPS-ben is mennyiben terjedtek „a növekedési reformizmus" elméletek — és illúziók. Minderre azután rárakódtak a hidegháborús évek következményei, többek között, hogy a régi osztályöntudat kezdett elhalványulni. Degen 1959-nél jelzi egy új periódus kezdetét. Miután rövid időre (néhány évre), az SPS maga visszavonult a kormányból, most visszatért „a kormánypárt" helyzetébe, és ekkorra találták ki a „varázsos" négypárti koalíció „csodaszerét" és gyakorlatát. Ám ez a korszak sokféleképp volt ellentmondásokkal terhes és míg az 1945 utáni években, s az 1950-es években is, de még az 1963-as parlamenti szavazáson is az SPS 26%-on felül szerepelt, 1967-ben esett vissza először 23,5, majd 1971-ben 22,9%-ra. Igaz, még mindig a legnagyobb párt maradt, (a többi politikai párt szavazataránya is visszaesett — vagyis Svájcban is tapasztalható volt a politikában való csalódás, az elfordulás tendenciája), ám ez szociáldemokrata viszonylatban nem volt vigasztaló, s nem volt az Degen számára sem. így Degen már az 1960-as évek közepén jelzi, hogy ismét egy új történeti korszak kezdődött a szakadások és a problémák felhalmozódásának évei. Az 1970-es évek végére az SPS szavazatarányai valamelyest javultak, 24% fölé emelkedtek, de 1983-ra visszaesett 22%-ra és a lefelé görbülő tendencia tovább érvényesült; 1987-ben és 1991-ben 18,5%-os eredmények születtek. (Az erős visszaesés hasonló a kereszténydemokratáknál is, miközben a liberálisok váltak a legerősebb párttá, de ők is csak 21-22%-os