Századok – 1994

Történeti irodalom - Partei und Soziale bewegung (Ism.: Jemnitz János) VI/1280

TÖRTÉNETI IRODALOM 1281 hogyan történt, milyen eredményekkel, a gazdasági ciklusok és a politikai szakaszok milyen kölcsönhatásban álltak egymással, mikor vezettek be mélyreható szociális reformokat és kiknek a hatására, milyen szerepet játszottak a meghatározó személyiségek, — mindez már távolról sem közhely s e kérdésekre e tanulmánykötet szerzói sok érdekes feleletet adnak. A kötet elsőrendűen a SPD történetével foglalkozik, méghozzá egyértelműen abból a szempontból, hogy mivel magyarázható az 1960-70-es években oly erős párt meggyengülése az 1980-90-es évekre. Mindehhez még tudni kell, hogy a kötet végeredményben annak az előadássorozatnak kibővített és megjelentetésre elmélyített változata, amelyet az SPD tudományos kutatócentruma, az Ebért Stiftung 1992 őszén rendezett. Dieter Dowe az Ebért Stiftung igazgatóhelyettese, és a tanulmányok szerzői is az Ebért Stiftunghoz kötődnek. Végül előzetes megjegyzésként ugyancsak jellegzetesnek tűnik, hogy a kötet szerzői valamennyien 1942-1944 között születtek, vagyis „a középnemzedék" képviselői, akik számára a Hitlerkorszak ugyanúgy már csak „írott történelem", mint az Adenauer-Schumacher-korszak, akik valamennyien egyetemre kerültek, és fiatalon lettek a szociáldemokrata diákmozgalom militánsai. A kötet nagyon eltérő tanulmányokat tartalmaz. Dieter Dowe tulajdonképpen csak elmagyarázza a kötet születését és bemutatja a szerzókket és tanulmányokat. Az írások kőzött van azután olyan, amely azt vizsgálja, hogy milyen is volt a Hitler-Jugend, milyen örökséget hagyott az 1945 után felnövő fiatalokra és mi magyarázza egy szkeptikus fiatal generáció felcseperedését (Friedhelm Boll írása). Ehhez kapcsolódik a német 1968-as nemzedékbeli Willy Albrecht tanulmánya arról, hogy miként következett be a „diáklázadás" a német egyetemeken, s abban milyen szerepet játszottak a szociáldemokraták, milyen belső feszültségek mutatkoztak, s a mozgalom miként halt el. Patrick von zur Mühlen azt elemzi, hogy a hajdani NDK területén miként halmozódott fel az elégedetlenség, s végül hányféle forrásból született meg az NDK (DDR) területén is a szociáldemokrata párt. Az öt tanulmány közül kettőt tartok különösen fontosnak — s ezekre térek csak ki részletesebben. Michael Schneider már a tanulmánya címében is provokálólag teszi fel a kérdést: „Partner, ellenzék — vagy mi a csoda?", s az egész írás valóban egyfajta nagyon éles kritikai számbavétel, amelyben a „história docet" alapon a történeti múlt elemzése elsősorban a jelen megértését kívánja szolgálni, sőt még minkább ennek az alapján a jövőre jelöl utat, ad következtetéseket. Schneider megállapítása nem teljesen egyediek, de megfogalmazásai élesek, világosak, s minthogy ebben a kötetben, az Ebért Stiftung kiadásában jelentek meg, — még inkább instruktívak. Schneider tanulmányának első fejezetét szenteli az 1914 előtti történetnek. Ezt a hosszú korszakot két részre bontja, s az első, a keletkezés, ha úgy tetszik „bebeli" korszakára semmiféle új kritikai észrevétele nincs, természetesnek találja, hogy eredeti rákérdezése szellemében ekkor az SPD nem is lehetett más, csak „ellenzék", — hiszen az abszolút kirekesztettség, sőt üldözöttség körülményei között született. Schneider írásában e korszaknál csak annyiban jelentkezik „a modernség", hogy új ismérveknek nagyobb teret enged, így a politikai, szakszervezeti, szövetkezeti mozgalom és elgondolások mellett már nagyobb figyelmet szentel nemcsak a municipiális munkának, hanem a kultúrmozgalmaknak, a női egyenjogúság problémájának. Az előtörténet felvázolásánál azonban a második, a századfordulótól kezdődő korszakra vonatkozóan látom „újnak", s mindenesetre harsánynak a színeket. Bár bizonyos ellentmondást is látok két megfogalmazás között; a 14. oldalon Schneider leszögezi, hogy egészen 1914-ig, sőt 1917-18-ig egyértelműen a SPD volt „a szociális mozgalom", amely a fennálló renddel szemben alternatívát mutatott, mégis már a 15. oldalon egy rövid mondatban leírja, hog)' a revizionizmus feltűnésétől — (vagyis az 1898-1903. évektől), illetve a tömegsztrájk-vitáktól (1904-1907-es évek; — a vitákra Schneider nem tér ki) — „a munkásmozgalomban bekövetkezett szakadás" az utópisták és a szociálreformerek között A fontos másféle évtizedes történet ilyen leegyszerűsítését történetileg elfogadhatatlannak látom. A korszak szereplőit, eseményeit sem lehet ilyen alapon „elhelyezni", megérteni — és számomra nagyon visszacseng Lenin hasonló leegyszerűsítése, amelynél csak a jelzők, az előjelek cserélődnek meg. Schneider az 1914-1917/1918-as korszakot illetően rendkívül óvatos, a lényeget illetően azonban a régi „többségi" vezetés politikáját hagyja jóvá, azon az alapon, hogy a pártvezetés átérezte „a közös felelősséget" Németországért — miközben azért az ezt a politikát elvileg élesen bíráló USPD-t sem „ítélte el", de hangsúlyozta, hogy ez mindvégig a kisebbségi irányzat maradt. Emberek, vezető személyiségek e korszakra vonatkozóan e lapokon nem jelennek meg — még kevésbé a hajdani baloldali vonulat. Ez Schneidemél kihullott az idők rostáján. Az 1920-30-as éveknél nem is időzöm. A megjelenítést, a problémakezelést itt is nagyon hiányosnak látom, főleg abban a vonatkozásban, hogy Schneidemél is feltűnik az az ismert, elterjedt vélekedés, amely „a radikális tömegmozgalmak" kalapja alá egy mondatban sorolja be a náci és a kommunista