Századok – 1994
Történeti irodalom - A német kérdés 1945–1990 (Ism.: Sávoly Mária) VI/1276
TÖRTÉNETI IRODALOM 1277 ki. Nemzetközi vonatkozásban Németország vagy részállamai besorolását jelentette a második világháború utáni európai-regionális vagy nemzetközi-globális államrendszerbe. A sokrétű kérdéskomplexum megközelítését több mint hatvan, az 1943-1992 közötti évekből származó dokumentum segíti a kötetben. Az első tíz dokumentum — közöttük a teheráni, jaltai és potsdami konferencia közleményei, a berlini nyilatkozatok, Byrnes amerikai külügyminiszter 1946. szeptember 6-i stuttgarti beszéde, a Bizónia létrehozásáról szóló egyezmény — a szövetségesek változó háborús céljára és az ország parancsra történő megosztására világít rá. 1948 júniusában a londoni hathatalmi konferencia egyértelműen jelezte, hogy a nyugati megszálló hatóságok és a nyugatnémetek belső vitáik ellenére hajlandók övezeteik egyesítésére és az így létrehozott nyugatnémet államalakulat bevonására az európai-atlanti közösségbe. Ennek gazdasági-pénzügyi alapját biztosítandó, teljes amerikai ellenőrzés alatt pénzreformot kezdeményeztek a nyugati övezetekben. A szovjet katonai adminisztráció 1948. június 19-én megtiltotta a nyugati pénznem bevitelét a szovjet övezetbe, s a tilalmat Nagy-Berlinre is kiterjesztette. Néhány nap múlva pedig a szovjet csapatok lezárták a Nyugat-Berlinbe irányuló közlekedést, s ezzel megkezdődött a város egy évig tartó blokádja. Feloldása után a győztes hatalmak nem gondoltak arra, hogy a hidegháború frontjai között semleges és egységes Németországot hozzanak létre, mert azzal egyfajta senkiföldjét teremtettek volna. Éppen ellenkezőleg: 1949 őszén ellentéteik tükörképeként két német állam alakult. A kötetben nyomon követhetők a két német állam megosztottságának elmélyülése az 1949-1955 közötti években és ellenséges szövetségi rendszerbe integrálódásuk állomásai is. A koreai háború nyomán a nyugati országok külügyminiszterei 1950 szeptemberi konferenciájukon az NSZK kormánya megkapta az Adenauer kancellár által sürgetett biztonsági garanciát, s megállapodtak a nyugatnémet részvételű európai hadsereg felállí'ásában. A másik oldalon pedig az NDK fokozatosan a keleti szövetségi rendszerbe tagolódott be. 1950 közepén a Grotewohl vezette koalíciós kormány az Odera-Neisse vonalat államhatárnak ismerte el. A két német állam ellentétes hatalmi tömbökbe integrálása enyhített a megszállás keménységén, de veszélyeztette az egyesítés esélyeit. Mivel 1952 elején küszöbön állt a Németország-szerződés és az Európai Védelmi Közösség szerződésének aláírása, az NSZK végleges nyugati orientációja ellen Sztálin közvetlenül is beavatkozott az eseményekbe. Nagy visszhangot kiváltott 1952. márciusi szerződéstervezete Adenauernek az egyoldalú nyugati orientáció felmondását sugallta. Az ajánlat az NDK feladását feltételezte abban az esetben, ha az egyesített Németország lemond mindennemű nyugati katonai szövetségről és „semlegesedik". Javaslatát a nyugatiak Adenauer nyomására elutasították, de az egyesítés esetleges elmulasztott esélyeinek latolgatása évtizedekig a németekre maradt. Az ötvenes évek elején Kelet és Nyugat hatalmai nagyrészt arról vitáztak, hogy a német kérdés megoldása előfeltétele-e a tömbök közti feszültség enyhülésének, vagy pedig az enyhülés abszolút elsőbbséget élvez. Az 1954 januári-februári berlini négyhatalmi konferencián először kapcsolódott össze a német kérdés és az európai biztonság ügye. A két fél összeegyeztethetetlen pozíciója miatt a konferencia azonban eredménytelenül zárult. A meghiúsult EVK-szerződés katonai pótmegoldásaként és az NSZK integrálására a nyugati védelmi rendszerbe 1954. október 23-án aláírták a három nyugati hatalom és az NSZK alapvető kapcsolatairól rendelkező szerződést, s az országot felvették a Nyugat-Európai Unióba és a NATO-ba. Az NDK-t nemzetközi szerződései pedig a Szovjetunióhoz és a Varsói Szerződéshez kötötték. Az 1950-es évek közepén változás kezdődött a kelet-nyugati viszonyban. A megoldatlan német kérdésben növekvő készség mutatkozott az európai status quo elvei és a leszerelés megvitatására. A négy hatalom kormányfője 1955 júliusi genfi csúcstalálkozója ugyan nem lépett előre a német kérdésben, de fordulópontot jelzett a német-szovjet viszonyban. A Szovjetunió a „két állam" tézise alapján mindkét német állammal a szerződéses kapcsolatok helyreállításán munkálkodott. Az 1958-1961 közötti dokumentumok a második Berlin-válság eseményeit és a Szovjetunió békeszerződési kezdeményezéseit mutatják be. A szovjet kormány 1958. november 27-i váratlan, ultimativ jegyzéke Nyugat-Berlin önálló politikai egysége, szabad, demilitarizált várossá nyilvánításával szándékozta rendezni a város ügyeit, s a megegyezésre féléves időhaladékot nyújtott. Kezdeményezése folytatásaként 1959. január 10-i békeszerződés-tervezete szerint egyik német állam sem lehet tagja olyan katonai szövetségnek, amelyhez nem tartozott mind a négy megszálló hatalom. Németország lemondana az Odera-Neisse vonaltól keletre fekvő s „a Lengyel Népköztársaság szuverenitása alá helyezett" területekről, Königsberg és vidékéről, s elismeri a müncheni szerződés érvénytelenségét A békeszerződés aláírását követően az egyesítés a két német állam közvetlen egyetértésével történik. Az 1959. május-júniusi genfi külügyminiszteri konferencia az első kísérlet volt a második Berlin-válság megoldására, de a konferencia eredménytelenül zárult A négy hatalom utolsó alkalommal tárgyalt a német egységről, amelynek vitái fordulóponthoz érkeztek. A nyugati hatalmak hajlottak a Berlin-kérdés elkülönített kezelésére és engedményekre is,