Századok – 1994

Közlemények - Hermann Róbert: Műfajok és tendenciák az 1848–49-es polgári memoárirodalomban I/113

122 HERMANN RÓBERT Stróbl von Ravelsberg vállalkozott „Die ungarische Donau-Armee 1848-49" című, Anatole Wacquant néven 1900-ban megjelent munkájában. Ót követte nem nagyon magas színvonalon Románecz Mihály 1910-ben, Kacziány Géza 1917-ben és Nagy Márta 1936-ban. Ezek a munkák főleg személyiségek, s nem műfajok és tendenciák szerint tárgyalják az emlékiratokat. Merőben más, a politikatörténet csomópontjait figyelembe vevő módon értékelte ezt az emlékiratirodalmat Kosáry Domokos a Görgey-kérdés történetét feldolgozó, szintén 1936-ban megjelent munkájában. A szabadságharcról szóló emlékiratirodalom az emigráció első éveiben két fő szempont szerint csoportosítható. Az első csoportba az emigráció belső hatalmi harcaihoz kapcsolódó memoárokat kell sorolnunk. A leghevesebb viták éppen a végnapok történetéről folytak. Kossuth, augusztus 11-i lemondása és a diktatúra Görgeire ruházása miatt, már augusztus végétől egyre élesebb támadásoknak volt kitéve az emigráció katonai vezetői, Bem, Perczel, illetve a volt miniszterelnök, Szemere Bertalan részéről. Amikor Kossuth meg akarta tartani az emigráció vezetését, el kellett határolnia magát ettől a kínos emlékű aktustól, s többek között ezért fogalmazta msg a külhoni magyar diplomáciai ügynökökhöz szóló, 1849. szeptember 11-i vidini levelében olyan határozottan Görgei árulásának vádját. Amikor pedig 1849 szeptemberében több lapban megjelent Kossuth és a kormány lemondásának okmánya, a miniszterek mindegyikének aláírásával, az éppen Athénban tartózkodó Szemere Bertalan érezte szükségét annak, hogy tiltakozzon ez ellen a hamisítás ellen, mondván, hogy ő nemcsak nem írta alá a kormány lemondását, de sem arról, sem a diktatúrának Görgeire ruházásáról nem kérték ki előzetesen a véleményét. Szemere tiltakozásának megjelenését a francia lapokban Teleki Lászlónak ugyan sikerült megakadályoznia, de 1850-ben, az említett okmány egy újabb, hasonló formában történt megjelentetésekor, Szemere ismét eljuttatta tiltakozását immáron a Kölnische Zeitunghoz. A nyilatkozatra Vukovics Sebő és Horváth Mihály válaszoltak, állítva, hogy ha Szemere nem is írta alá az említett okmányt, tudomása volt a döntésről, s mivel annak felelősségében nem akart osztozni, eltávozott Aradról. Ezt követte Szemere viszontválasza, majd Vukovics és Horváth újabb cikke. Szemere utolsó megnyilatkozásában már határozottan kimondja, hogy a jelen és a jövő érdekében fontosnak tartja „a magyar kérdést tökéletesen földeríteni", s ezért a magyar szabadságharc vezetőinek hibáit is feltárni. „A népeknek nem bizonyos nevekre van többé szükségök — írja, egyértelműen Kossuthra utalva — ez az idő elmúlt. Aki még ma is a szabadság szent nevén kívül más névhez ragaszkodik, az bálványimádó. Én részemről nem tartozom ebbe a sorba." Utoljára a Kiutahiába internált gróf Batthyány Kázmér szólalt meg e vitában, és ő is Szemere állításait erősítette meg. A tét tehát nem egyszerűen egy immáron történeti jellegű, filológiai kérdés eldöntése volt, hanem az, hogy ki lesz az emigráció vezére. Ha ugyanis Kossuth lemondása törvényes, de a minisztériumé nem az, akkor a volt kormányzó nem tarthat igényt az emigráció vezetésére; a miniszterelnök viszont igen. Szemere számítása azonban nem vált be. Bár az emigránsok többsége látta Kossuth személyes hibáit, s torkig volt az ex-kormányzó arrogáns megnyilatkozásaival, mégis úgy vélték, hogy Kossuth nevére szüksége van az emigrációnak, ha a magyar ügyet a nagypolitika szintjén akarják képviselni. Ezért a többség kénytelen-kelletlen ugyan, de elfogadta Kossuth egyszemélyi vezetését, s Szemere egyre kevesebb sikerrel ismételte