Századok – 1994

Közlemények - Hermann Róbert: Műfajok és tendenciák az 1848–49-es polgári memoárirodalomban I/113

120 HERMANN RÓBERT radikálisok is szívesen tetszelegtek a jakobinusok szerepében). A terrorizmussal kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy 1848 szeptembere kivételével ennek komoly esélye nem volt; s Kossuth joggal írhatta később a vidini levélben, hogy Robespierre-é lenni „nem tudtam, nem akartam, s mondhatlan szerencsétlenségemben is emel a gondolat, hogy kezem vértől mocsoktalan". A védőiratok szerzői emellett igyekeztek a felelősséget a külföldön tudottakra hárítani. Ennek jellemző példája, hogy Kossuth bizalmi emberét, Ludvigh Jánost, mivel nem lehetett tudni, hogy sikerült-e kimenekülnie, mind Kemény védőirata, mind Görgei egyik klagenfurti vallomása a békepártiak közé sorolták. Az egyes védőiratok között persze komoly eltérések vannak szerzőik politikai pártállása szerint is, Duschek hűvös távolságtartással tekint az egész 1848-as átalakulásra, Kemény és Kazinczy Kossuth túlzott radikalizmusát, konfliktusra való törekvését hangsúlyozza; Palóczy László ellenben öntudatosan kifejti, hogy az uralkodónak a költségvetés megtárgyalása előtt nem volt joga az országgyűlés feloszlatására, tehát az október 3-i manifesztum törvénytelen volt. Mind Kemény, mind Kazinczy, mind Bezerédj védekezésében megtaláljuk azt az elemet, hogy azért maradtak az országgyűlésen, mert ezáltal vélték megakadályozhatónak azt, hogy Kossuth és Madarász még „szélsőségesebb" határozatokat hozathasson, s úgy vélték, így a megfelelő időben kedvező fordulatot adhatnak az eseményeknek.6 Már a hadbírósági eljárások első hullámának elmúltával, 1850-5l-ben keletkeztek a következő két műfaj, a politikai röpirat és a politikusi jellemrajz legfontosabb itthoni darabjai. A röpiratok közül elsősorban Kemény Zsigmond „Forradalom után"-ját kell kiemelnünk, amely az 1825-1849 közötti időszak elemzésével bizonygatja, hogy a magyar nép jellemétől idegen a forradalmi szellem, s ezért az ostromállapot fenntartása fölösleges. A történeti áttekintés egyben kiegészíti Kemény védőiratát is; főleg a Batthyány-kormány pártjának elolvadásáról és a hadsereg és az országgyűlés 1849-es viszonyáról írottak érdekesek. Kossuth és Madarász ebben a megközelítésben „nemzetidegen" jelenség a magyar történelemben, akik idegen eszméket próbáltak megvalósítani Magyarországon. Hasonló szellemben nyilatkozott 1853-ban hosszú időn át kiadatlan röpiratában gróf Bánffy Dénes, az erdélyi konzervatív arisztokrácia egyik tagja is. Bánffy azonban ennél már tovább is ment. Nem vitatta ugyan Kossuth és követői hibáit, elítéli Lamberg meggyilkolását, Zichy Ödön kivégzését, az 1848 október végi határátlépést, a függetlenség kimondását; ugyanakkor nem hallgat a kamarilla cselszövéseiről sem, s kifejti, hogy ezek vitték odáig a dolgot, hogy a nemzet számára nem maradt már lehetőség, mint a forradalom. Különösen Erdély esetét emeli ki, ahol szerinte Puchner főparancsnok és a szász polgárság ármányai lázították fel a román lakosságot a magyar nemzetiség és államhatalom ellen, s ezzel ők gerjesztették a forradalmat, nem pedig az önvédelemből Bem vezetésével visszavágó magyarok. A röpiratirodalom többi terméke inkább közjogi fejtegetések gyűjteménye, jóval kevesebb bennük a személyes elem. A szellemi mélyrepülés lehetőségeit jelzi pld. Ponori Thewrewk József műve, amely „Magyarország orvmadara, Kossuth Lajos" címmel jelent meg, s amely a képtelen vádak mellett fiktív tudósítást is közöl az országgyűlés utolsó aradi üléséről, amelyen a képviselők öklükkel fenyegették volna Kossuthot és a minisztereket... Csengery Antal és Kemény Zsigmond 1850-ben láttak hozzá a „Magyar szónokok és státusférfiak" című gyűjtemény összeállításához, amelynek két kötete 1851-