Századok – 1994

Közlemények - Hermann Róbert: Műfajok és tendenciák az 1848–49-es polgári memoárirodalomban I/113

AZ 1848-49-ES POLGÁRI MEMOÁRIRODALOMRÓL 117 vári naplójáról tudunk; Petőfi nyilvánosságnak szánt naplójegyzetei már 1848-ban megjelentek. Vasvári egy fekete könyvbe jegyezgette „forradalmi naplóját"; 1848. május 7-én éjjel Vasvári lakását kirabolták, s a tettesek többek között elvitték ezeket a feljegyzéseket is. Egy 1849 júniusi hírlapi cikkében Vasvári sajnálkozva jegyezte meg, hogy „aki visszahozza azon forradalmi naplót, az legfőbb kincsemet adja vissza...". A minisztériumi tisztviselők naplói közül kiemelendő még a Magyar Tudományos Akadémia tagjáé, Jakab Istváné, ennek a rövidke naplónak mindmáig csupán 1849 április-májusi részlete jelent meg. Mind a személyiség, mind a környezet miatt figyelemreméltó a gróf Károlyi-család bizalmi emberének, Bártfay Lászlónak 1849 januárjától 1851 januárjáig vezetett diáriuma. Ebbe a kategóriába tartozik a neves színész, a szabadságharc alatt kormánybiztosként és védseregi vezérkapitányként egyaránt működő Egressy Gábor 1849 június végétől 1850 augusztus végéig terjedő naplója is, ennek az 1851-ben erősen cenzúrázva megjelent naplónak a teljes kiadása is mielőbb fontos lenne. A politika szereplőinek naplójegyzeteihez tehát általában nem volt kegyes a sors; több eltűnt, mint meglévő diáriumról tudunk. Jóval nagyobb számban maradtak meg az eseményeket nem annyira alakító, mint inkább elszenvedő polgári személyek feljegyzései. Ezek igazi beccsel a helytörténészek számára bírnak, de külön értéket jelentenek a bennük megőrzött ál- és félhírek tömege miatt is. A kor levegője árad ezeknek — a nagy politikai összefüggéseket nem ismerő — személyeknek a jegyzeteiből; ezekből tudjuk, hogy melyik nap esett az eső Győrben, mennyibe került a kenyér Besztercebányán, milyen volt a kereskedelmi forgalom Pozsonyban, hogyan viselkedtek az oroszok Kassán és Miskolcon, mikor és hányszor keresztelték át az utcákat Budán és Pesten. Jobb tükörképei a közvélemény tényleges alakulásának, mint a hurráoptimizmusra — és pesszimizmusra mindenkor hajlamos sajtó. Ezeknek a naplóknak tekintélyes része ma már valamilyen kiadásban hozzáférhető; különösen kiemelendő ezek közül a besztercebányai Zipser Keresztély András, a budapesti Mátray Gábor, a miskolci Szűcs Miklós és Alexy Lajos, a győri Ecker János vagy a lugosi Kanitz Simon naplója.4 Szinte az eseményekkel egyidőben születtek a következő műfaj, a védőirat vagy igazoló jelentés már nem annyira személyes, mint inkább politikai okokból szubjektív és torzító darabjai. Ma, amikor már tudjuk, hogy 1848 szeptemberének és 1849 januárjának politikai és katonai válságát a magyar forradalom és szabadságharc túlélte, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a kortársak, az események alakítói és résztvevői számára ez a túlélés korántsem volt ilyen egyértelmű. Sokan érezték úgy 1848 szeptemberében, hogy a magyar önállóság nem egyéb gyönyörű ábrándnál; sokan vélték úgy 1848 december végén, 1849 január elején, hogy a cs. kir. fősereg nyomasztó túlereje és a nemzetiségi felkelők nemsokára az ország egész területét kezükre kerítik, s akkor a végsőkig kitartókra súlyos megtorlás vár. Ez magyarázza katonák és politikusok szinte tömeges megingását, visszavonulását és lemondását, főleg ez utóbbi időszakban. A magyar szabadságharc belső tartalékai azonban még nem fogytak el; 1849 február végétől — március közepétől megfordult a hadiszerencse, s a magyar kormányszervek igazolást követeltek mindazoktól, akik a válságos pillanatokban elhagyták a közös zászlót. A köznemesi radikálisok egyik vezéralakja,