Századok – 1994

Közlemények - Ladányi Andor: A Numerus Clausus-törvény 1928. évi módosításáról VI/1117

A NUMERUS CLAUSUS-TÖRVÉNY 1928. ÉVI MÓDOSÍTÁSÁRÓL 1121 amelyek alapján a törvény alkalmazása során a pályázó zsidó vagy nem zsidó voltát elbírálják. A magyar kormány 1925. augusztus 18-án az első kérdést illetően közölte, hogy nem merült fel az 1920. évi XXV. te. vagy e törvény alkalmazása módosításának szükségessége. A második kérdéssel kapcsolatban a kormány nem tudott konkrét adatokat közölni (lehetségesnek tartotta azonban, hogy a visszautasítottak között a kedvezőbb anyagi helyzetben levő zsidók száma aránytalanul nagy). A harmadik kérdésre vonatkozólag — a külügyminiszter előző átiratának homályos megfogalmazásától eltérően — azt válaszolta, hogy a pályázók származását igazoló okmányok jelentik az elbírálás alapját. Ezt követően a bizottság szeptember 22-i ülésén javasolta e kérdésnek a Népszövetség Tanácsa legközelebbi ülésszakán való napirendre tűzését.7 A kormányzat számára nehéz feladatot jelentett, hogy a Népszövetség Tanácsa decemberre összehívott ülésén a nyilvánvaló tényekkel szemben megvédje a numerus clausus-törvényt. Ennek eredményes megvalósítása érdekében egyrészt az a döntés született, hogy Klebelsberg képviselje Genfben a magyar kormányt, másrészt pedig a kormány is szükségesnek tartotta, hogy a magyar zsidóság hivatalos képviselői elhatárolják magukat a külföldi zsidó szervezetek akciójától. Ez volt 1925 6szén a magyar zsidóság képviselőinek a véleménye is. Vázsonyi — aki 1923 januárja óta ismételten állást foglalt a numerus clausus-sal kapcsolatban a trianoni békeszerződésre való hivatkozás és a külföldi segítség igénybevétele ellen — „Bethlen és az Alliance" с. vezércikkében kijelentette: „Sohasem fog akadni magyar zsidó, aki a numerus clausus kérdésében a külföld segítségét kéri. Sohasem fogunk oda süllyedni, hogy a trianoni szerződésre hivatkozzunk." November 7-i cikkében az Egyenlőség is — Vázsonyi érvei szellemében — azt hangsúlyozta, hogy a numerus clausus elleni küzdelem „a magyar zsidóságnak belügye és ezt a küzdelmet itthon, alkotmányos eszközökkel és törvényes keretek közt óhajtjuk lefolytatni". Vázsonyi álláspontját — a Népszövetség szerepének szkeptikus megítélése mellett — elsősorban jogi megfontolások indokolták: a dualizmus kori közjogi felfogás értelmében helytelenítette a zsidóság „kisebbségnek" nyilvánítását és jogainak a trianoni békeszerződés alapján való biztosítását; a numerus clausus megszüntetését az állampolgári jogegyenlőség helyreállításával kívánta — és remélte — megvalósítani.8 Bethlen 1925. november 17-én elkészítette és az országos zsidó nagygyűlés végrehajtó bizottságának megküldte a nagygyűlés elé terjesztendő határozati javaslat szövegét. A végrehajtó bizottság nagy vita után nem ezt, hanem a Vázsonyi Vilmos által megfogalmazott szöveget fogadta el, amely azonban lényegét tekintve megegyezett Bethlen formulájával: a magyar zsidóság semmiféle külföldi tényezőhöz nem fordult segítségért a numerus clausus ügyében, és ezt a segítséget magától elhárítja. Az ortodox zsidók hivatalos képviselete hasonló tartalmú levelet küldött a Népszövetség főtitkárságának.9 Klebelsberg a Népszövetség Tanácsának 1925. december 10-i ülésén előterjesztett nagyszabású, igen ügyesen érvelő, valós tényeket és „csúsztatásokat" egyaránt tartalmazó nyilatkozatában, amelyben — Husztit idézve — „mindenről beszélt, csak a lényegről bölcsen hallgatott", abból indult ki, hogy a magyar zsidó szervezetek ünnepélyesen tiltakoztak a magyar zsidóktól teljesen idegen külföldi szervezetek beavatkozása ellen. Ennek értelmében olyan kisebbségi kérdés, amellyel a Népszövetségnek foglalkozni kellene, tulajdonképpen nincs; ennek ellenére a numerus claususszal kapcsolatos külföldi propagandára tekintettel szükségesnek tartotta e probléma megvilágítását. Előrebocsátotta, hogy a numerus clausust a magyar kormány nem tekinti állandó jellegűnek, hanem csupán a trianoni béke következményeiből folyó átmeneti