Századok – 1994

Tanulmányok - Gyáni Gábor: Nyilvános tér és használói Budapesten a századfordulón VI/1057

1060 GYÁNI GÁBOR útmutatókban mint általános szabály fogalmazódik meg: „a művelt embert a műveletlentől utcán, villamosban, autóbuszban, cukrászdában, vendéglőben, színházban, hangversenyen elsősorban az különbözteti meg, hogy a művelt ember viselkedése tartózkodó, másodsorban pedig az, hogy feltűnést sosem kelt,"1

2

(az én kiemelésem) Vagy másutt: „Általában a következőkre illik felhasználni az uccát: 1. közlekedésre, 2. testi és lelki mozgásra, levegőszívásra. Az ucca minden egyéb célra való felhasználása a jónevelés törvényeibe ütközik". Nem megengedett tehát semmiféle szociabilitás. „Uccán a modern ember csak akkor ismerkedik, ha ez elkerülhetetlenül szükséges. Vagyis ne sértsük meg az utccán közlekedő emberek személyes szabadságát"(!). Majd tovább: „Mivel az ucca... nem a mi kizárólagos tulajdonunk, beszélgessünk halkan és mellőzzük a széles gesztusokat... Csendesek vagyunk és szorosan alkalmazkodunk a hatóságok közlekedési rendjéhez". Végül: „Uccán nem táplálkozunk... (viszont): Dohányozni szabad, nőknek is, ha olyan városban vagy városrészben járnak, ahol ez nem kelt feltűnést"(!).1

3 Persze nemcsak az utcai köztér, vagy a színházi nyilvánosság használatáról szólnak íratlan (vagy éppen írott) szabályok. Sőt, bizonyos nyilvános tereken a viselkedés normáit egyenesen jogszabályok rögzítik. így, az 1882-ben, majd 1901-ben a budapesti köztemetőkről kibocsátott szabályzat — egyebek mellett — a temetőlátogatók számára is tartogatott előírásokat. Mint Hanák összefoglalja: „A temetőbürokrácia gondossága az élőkre is kiterjedt: megszabta a látogatási időt, a látogatók öltözékét, viselkedését, a bevihető és kivihető tárgyakat. Szakigazgatási szempontból a temetőt is egyfajta zárt intézményként kezelték, mint egy kegyelettel bélelt kórházat vagy börtönt, amelynek lakóit utólag illetve már jóelőre rendszerezni és figyelmezni kell."1

4 Ne higgyük azonban, hogy a köztér „hatósági fogalma" egy és oszthatatlan. A szabályrendeletek, a viselkedési előírások pusztán az elméletre vetnek fényt, a gyakorlatban olykor igen eltérő fogalmakkal operált mind a rendőrség, mind a városi közigazgatás; és természetesen mindkettőjüktől elütött a társadalom értelmezése. Példaként hadd idézzem fel a járdafoglalás tárgyában kirobbant vitát. Egy 1882. évi városi szabályzat — a rendőrség sugalmazására — eltiltotta a kávéházakat (éttermeket) addig élvezett joguk gyakorlásától, hogy az asztalokkal és székekkel lefoglalt járdarészt kerítéssel, erre a célra szolgáló növényekkel elkeríthessék maguknak. A rendőrség így érvelt: elkerítés esetén nem ellenőrizhető az utcai köztér, „miután a rendőri közegek létszáma nem engedi meg, hogy minden egyes bekerített üzlet elé őrszem állíttassék, a távolabb álló őrnek az utcza áttekintése, ezen bekerítés által, igen megnehezíttetik, sőt lehetetlenné tétetik". S ennek következtében e helyeken, véli a rendőrség, illetlen, erkölcstelen viselkedés honosodhat meg, ráadásul „éjjeli csavargók és gyanús egyének, az őket szemmel tartó rendőr elöl, ezekben alkalmas búvó helyeket találnak..." De figyelemre méltó érvként hangzik el még, hogy a bekerítés sérti egyes járókelők érdekeit is, mivel „az ily elkerített helyek mellett sétáló tisztességes nők, a bennülő vendégek részéről mindenféle szemtelen és erkölcstelen megjegyzésekkel illetettek, s mivel a bekerített helyre be nem láthattak, az illető szemtelenkedőt fel nem ismerhették, s tőle sem elégtételt nem vehettek, sem ellene feljelentést nem tehettek..." Az ellenérdek védelmében szóló ipartestületi vezető viszont éppen a kávéházi félnyilvánosság maradéktalan biztosítása végett, a kávéházak közönségének igényére