Századok – 1994

Történeti irodalom - Die Deutschen in Ungarn zwischen 1870–1980. (Ism.: Radó Bálint) V/1048

1050 TÖRTÉNETI IRODALOM pítés általi megfélemlítés szerepe. Előadása befejeztével Klinger András a magyarországi németek statisztikai adataira, többek között megyénkénti számarányára, iskolázottságára és foglalkoztatottságára vonatkozó táblázatokat adott közre, melyek a kötetben is helyet kaptak. Tilkovszky Lóránt professzor, az MTA Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadója és a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem tanára „A magyarországi németség a második világháború éveiben" címmel tartotta meg előadását. Bevezetőjében emlékeztetett a „Volksbund der Deutschen in Ungarn" 1938 novemberi létrejöttének körülményeire, majd arról szólt, hogy a második világháboiú kitörését követően a Teleki-kormány minden tőle telhetőt megtett a Volksbund befolyásának csökkentésére. Hitler 1939. október 6-i beszédében meghirdette az asszimilációnak kitett német „népforgácsok" hazatelepítését. Horthy kormányzó nyomban tudatta Hitlerrel: üdvözölné a magyarországi németek önkéntességi alapon történő hazaköltöztetését. Berlin azonban a kérdést csak a háború utánra tartotta időszerűnek. Az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés alkalmával aláírt ún. bécsi német népcsoportegyezmény rendelkezéseinek végrehajtását a Teleki kormány lehetőség szerint szabotálta. Ezen a Háromhatalmi Egyezményhez való csatlakozás sem változtatott: a magyarországi német népcsoportszervezet kiépülése csak vontatottan és korlátozottan haladt előre Bárdossy és Kállay alatt is. Részletesen szólt az előadás az SS magyarországi toborzó-akcióiról, valamint az ezek ellenében megindult Hűségmozgalomról, melynek népszerűsége sajnos nem növekedett a háborús események folytán egyre kevésbé vonzó Volksbund népszerűségének csökkenésével arányosan. Tilkovszky Lóránt ezt egyrészt a magyar kormány nagyon korlátozott cselekvési szabadságával, másrészt a helyi hatóságoknak és a vidéki társadalomnak az asszimilációt célzó elvárásaival magyarázza. Gerhard Seewann, a müncheni Südost-Institut könyvtárának igazgatója „A magyarországi németek fejlődésének alapvonásai 1918 és 1938 között" címen tartott előadásában a Monarchia és Magyarország szétszaggatása következtében előállt új helyzettel foglalkozott. Az 1920-as népszámlálás adatai szerint a magyarországi németség 56%-a az agrárszektorban, 25%-a az iparban, 15%-a a kereskedelemben és kisiparban, míg 4%-a értelmiségi pályákon dolgozott. Az utóbbi a kispolgársággal együtt erősen elmagyarosodott már 1920-ra, a munkásság pedig a szociáldemokráciához való kötődés révén a nemzeti kérdésekkel szemben sok esetben közömbösséget árult el. Egyedül a parasztság jelentett etnikai alapon politikailag szervezhető réteget. Seewann az egyes nemzetiségi politikusok személyénél fontosabbnak tartja az 1929-ig lezajló konszolidáció során megerősödő középréteg, míg a gazdasági válságtól kezdve a súlyosan érintett, s így radikalizálódó csoportok szerepét. Csak a társadalmi háttér ismertetése után tért rá a nemzetiségi politika szereplőinek bemutatására. Jakob Bleyer fenntartás nélkül elfogadta a magyarság vezető szerepét, ideálja pedig a konzervatív, sőt patriarchális politikai berendezkedés volt. Ebben a keretben kívánt magyarországi németként élni és megmaradni. Bleyer 1933. decemberi halálát választóvonalnak tekinti a magyarországi németek szempontjából. Az elkövetkező évek egy, a korábbitól élesen elkülönülő, s fokozatosan Berlin játékszerévé alacsonyuló magyarországi német kisebbségi politikáról tudósítanak. Zielbauer György szombathelyi főiskolai tanár „Kollektív felelősség és büntetés 1944 és 1948 között; a németek kitelepítése Magyarországról" című előadását a Szovjetunióba „jóvátételi munkára" hurcolt németek sorsának bemutatásával kezdte, majd nyomon követte a kitelepítés folyamatát: 1946-ban Németország amerikai, 1947-48-ban pedig szovjet megszállás alatt lévő zónájába. Részletesen foglalkozott az előadó mindazokkal a hátrányos megkülönböztetésekkel, melyekkel a magyarországi németség maradékát a második világháború utáni években sújtották. Immo Eberl, főtanácsos, egyetemi magántanár, az ellwangeni levéltár igazgatója „A magyarországi németek a Német Szövetségi Köztársaságban, az elűzetés hatása a politikára, a gazdaságra és a kultúrára" címet adta előadásának. Rámutatott arra, hogy a Szövetségi Köztársaság jogrendje mindig különbséget tett a hazájukból elűzöttek (Heimatvertriebene) és a menekültek (Flüchtlinge) között. Az utóbbi csoportba a szovjet megszállási övezetből, illetve 1949 után az NDK-ból menekült személyeket sorolták. 1945 és 1949 között kb. 14 ООО 000 németet űztek el hazájukból Kelet- és Közép-Európából. Ezek közül kereken 11 800 000 telepedett le a két német államban. 1949 és 1961 között évi 200 000 menekült érkezett az NDK-ból a Szövetségi Köztársaságba. A Magyarországról kitelepített németek jelentős hányada Baden-Württemberg, Hessen tartományokba, illetve a bajor szabadállamba került. Az előadás a továbbiakban bemutatta azt az utat, amely az 1947-es helyhatósági választásoktól kezdve az 1949-es első Bundestag-választásokon keresztül a kitelepítettek teljes jogegyenlőségének eléréséig vezetett. Méltatta azt a szerepet is, amelyet a háború utáni Németország mezőgazdaságának felvirágoztatásában a nagy tapasztalatokkal rendelkező, korábban a Kárpát-medencében élő németség játszott. Hasonlóan elismerő hangon beszélt a kitelepítettek kulturális életéről, megemlítve, hogy a későbbi ökumené egyik kiindulási helyének tekint-