Századok – 1994

Történeti irodalom - Hermann Róbert: A rendőrminiszter és a Zichy-gyémántok (Ism.: Urbán Aladár) V/1039

1040 TÖRTÉNETI IRODALOM OHB döntése alapján a Zichy-féle kincsek kevésbé értékes arany- és ezüsttárgyainak beolvasztásáról szóló OHB határozat után március 7-én megbízottai feltört pecsétű, sérült csomagolású ládákban kapták meg az eddig Madarász által őrzött értékeket. A tanulmány ettól a pillanattól részletesen követi nyomon egyrészt Madarász erőfeszítéseit, aki egy általa kezdeményezett árveréssel akarta az ügyet lezárni, s ellenfeleinek manővereit, amelynek során parlamenti interpellációkkal, majd sajtóhadjárattal szorították sarokba a kezdetben sikerrel védekező Madarászt. Elvbarátai egy ideig próbálták védelmezni, s a Marczius Tizenötödike pedig megkísérelte politikai indíttatású akciónak minősíteni Kovács Lajos, Kazinczy Gábor és társainak támadását. Az országgyűlés által kiküldött vizsgálóbizottság, illetve később a javakat újból összeíró bizottmány — amelynek egyik tagja ott volt Pesten is a leltár elkészítésekor — nemcsak a kezelésben, de a tárgyakban is hiányt talált. A vizsgálati jelentés már április 6-án elkészült, de annak parlamenti nyilvánosságra hozatalára csak a Függetlenségi Nyilatkozat után, április 20-án került sor. Madarász már április 17-én lemondott hivataláról, s Kossuth támogatását szerette volna megnyerni, hogy Debrecent elhagyhassa. Kossuth ezt április 19-én kelt levelében elutasította, így Madarásznak jelen kellett lennie az országgyűlés április 20-i ülésén, amikor a bizottság jelentése alapján hanyagságot és visszaéléseket állapított meg, amelyhez „talán az a botrányos merénylet is járult, hogy a szóban forgó ingóságok némelyei elsikkasztanak". (53. 1.) A jelentés szövege óvatos ugyan, de az azt követő felszólalások nem hagytak kétséget afelől, hogy Madarászt vétkesnek tartják, még akkor is, ha a hiányok tételesen csak az eredeti leltár és az új összeírás alapján állapíthatók meg. A május elején hivatalba lépett Szemere-kormány azután a rendőrségnél folytatott vizsgálat során az egyik rendőri imoknál kétségtelenül a Zichy-kincsekból származó drágaköveket és aranypénzeket talált, s ezt követően az igazságügyminisztériumnál bűnvádi eljárást kezdeményezett. Madarász ellen a hűtlen kezelés volt a vád, de a per lefolytatására csak júliusban kerülhetett volna sor, amit azonban az osztrák csapatok előretörése megakadályozott. (A kép teljességéhez tartozik, hogy a képviselői tisztségéről is lemondott Madarászt június 20-án a csákvári kerületben újraválasztották.) Befejezésül a tanulmány először arról szól, hogy 1849 augusztusában Kossuth és a kormány kezdeményezésére Cesare Bolliacnak, a havasalföldi forradalom résztvevőjének adtak át 9 gyémántgombot és egy arany sarkantyút, hogy ezekkel a török hatóságok jóindulatát nyerje meg. Az értékek azután Bolhac kezén eltűntek, akit Zichy Edmund — Zichy Ödön testvérének — és az osztrák határozott követelésére a törökök letartóztattak. Mivel Bolhac megszökött, végül a török kormány kártalanította az örököst. Az összegezésben pedig Hermann arra mutatott rá, hogy a Madarász elleni fellépésnek kétségtelenül politikai indoka volt, de az ügy nem valamiféle „konstrukció", hiszen Madarász hozzányúlt a kincsekhez, s csak amikor látta, hogy „politikai karrierje forog kockán", sietett visszahelyezni a feltört ládákba az eltulajdonított értékeket. (63. 1.) A szerző utal Irányi Dánielnek az emigrációban írt francia nyelvű — ma már magyar fordításban is hozzáférhető — munkájára, de tételesen nem mondja el, amit Irányi feltételez, hogy ti. Madarász a Debrecenbe menekülés utáni napokban egy osztrák előretörés esetére kívánta a gyémántokat magához venni. Az összegezés másik mondanivalója a szerző azon megállapítása, hogy a „gyémántos miniszter" szerepének tisztázását sokáig politikai szempontok akadályozták. 1914-ig a Madarász melletti kiállás osztrákellenes élt kapott, elítélése pedig a kiegyezés valamiféle igazolását. 1948 után pedig Kossuth és Petőfi mellett „a meglehetősen differenciálatlanul szemlélt" radikálisok mintegy a rendszer legitimációját szolgálták. „Kossuthot, mint a gyakorlati politizálás megszemélyesítőjét lehetett bírálni, de a tiszta elvi politikát képviselő radikálisok glóriát kaptak a fejük fölé, s bírálatuk — hasonlóan a szentekéhez — lehetetlen volt." (66. 1.) Ez a szemlélet konstruált politikai hajszának tekintette a Madarász elleni fellépést, s odáig ment, hogy a Madarász-féle csoportnak a politikai vezetésből történt 1849 március végi kiszorulását — amikor Kossuth nem fogadta el a diktatúra bevezetésére tett javaslatukat — a szabadságharc „bukásának" kezdeteként határozta meg, — nem törődve az eljövendő katonai sikerekkel. A tanulmány teljesnek tűnő levéltári anyag, sajtó és emlékirat-irodalom alapján készült, ezt a jegyzetei jól mutatják. Az összefoglalás Madarászt érintő lényege, hogy a szerző szerint Madarász nem lopta el á gyémántokat, de ez a szándéka nyilvánvalóvá vált. Ez pedig valóban hűtlen és rosszhiszemű kezelés, még akkor is, ha Madarász zsebét -n egyetlen aranypénz sem maradt. Egyet kell értenünk Hermann axiomatikus megállapításával: „egy politikusnak nem elég tisztességesnek lennie: annak is kell látszania". (65. 1.) További kutatások lehet, hogy finomítanak még valamit a tanulmány eredményein. Az azonban bizonyos, hogy a szerző egy sokat vitatott kérdésben kimunkált és kiegyensúlyozott eredményhez jutott, írása ígéret arra, hogy egy új generáció új kutatási részeredményei megteremtik egy elmélyültebb és elfogulatlanabb 1848/49-es összefoglalás feltételeit. Urbán Aladár