Századok – 1994

Történeti irodalom - Peter Brown: A Szentkultusz. (Ism.: Pósán László) V/1029

TÖRTÉNETI IRODALOM 1029 Peter Brown A SZENTKULTUSZ Atlantisz Kiadó, Budapest, 1993. 202 I. A szerző, a kései antikvitás kutatója, a Princeton University professzora a megírást követően 10 évvel most magyarul is megjelent könyvében a szentkultusz kialakulását és a késő ókori latin kereszténységben betöltött szerepét vizsgálja. A szerző megfogalmazása szerint „ez a könyv arról szól, hogyan kapcsolható egybe Ég és Föld, és milyen szerepet játszottak bizonyos halott emberek e két szféra összekötésében". Felhívja a figyelmet arra, hogy a kora keresztény szentkultusszal kapcsolatos hitnek és gyakorlatnak világosan meghatározható társadalmi környezete, s jól kivehető története van, mely pontosan illeszkedik a latin Nyugat késő római társadalmának életritmusába. Mindenekelőtt azt igyekszik kimutatni, hogy a késő antik kereszténységet az „arisztokratikus" és a „népi" kultúra szoros egymásbakapcsolódásának, már-már összefonódásának magas foka jellemezte a katolikus közösségeken belül. A szentkultusz a vallásos áhitat jórészt új formájának a megteremtésére irányuló közös erőfeszítés volt, melyet lehetetlen a keresztény gyülekezetek egyetlen rétegének együgyű tehetetlenségi ereje által „fenntartott" vallási gyakorlatra redukálni. A szentkultusz tehát nem az ősi pogány múlt felületes és „időtlen" maradványa, mely az újonnan formálódott vallási közösségekben — Itália, Afrika, Gallia katolikus gyülekezeteiben — alakult ki; e közösségek vezetői pedig — a katolikus püspökök, a kor keresztény költői és írói — ugyanabban a hitvilágban éltek és mozogtak, mint kevésbé iskolázott hitsorsosaik. Brown szerint azonban a vezetőknek döntő szerepe volt abban, hogy e közös hitnek rájuk jellemző, különös hangzást adjanak. A történetírásnak ezért nem szabad a szentkultusz műiden formáját válogatás nélkül a pogány „maradványok" körébe sorolni. A keresztény szentkultusz a római világ városain kívül fekvő temetőkben keletkezett, s ez élesen szemben állt a római kor hagyományos értékrendjével. A kereszténység előtti kor emberei tartottak a halottaktól és igyekeztek távol tartam őket. Az élők világát el kellett választani a halottakétól. Ezért tiltották meg Rómában a Tizenkét Táblás Törvények a városon belüli (in urbe) temetkezést. Még Aranyszájú Szent János is a régi római hagyományok alapján kezelte a halált, amikor a városban történő temetkezés ellen szólt: „Vigyázz, soha ne emelj sírt a városban!" A keresztények azonban kiásták, utaztatták, feldarabolták a holtakat, sőt tülekedtek, hogy megérinthessék és megcsókolhassák a szentnek tekintett csontokat, a testrészeket pedig nemegyszer ott helyezték el, ahol a halottaknak azelőtt semmi keresnivalójuk sem volt. A szentkultusz kialakulása egyértelmű hatással volt a római város topográfiájára: jelentőséget nyertek az élő város nyilvános életének ellenpontjaként szolgáló területek. Hamarosan az élők és holtak városa közti ősi válaszfal is ledőlt az ereklyék városba költözésével, s ehhez kapcsolódóan az ezek köré telepedő új temetőkkel. De még ha a halottak rendes helyükön is maradtak, a nyilvános vallásgyakorlat oly módon és mértékben kötődött sírjukhoz, amire a pogány és zsidó hitvilágban nem volt példa. Az ősi határok megszüntetésével és átértelmezésével a késő antik szentkultusz valójában a halott és a világegyetem kapcsolatát változtatta meg. A keresztény hitben a sír, a halott emléke és az emlékét övező vallásos szertartásrend a korábbitól gyökeresen eltérő kapcsolatrendszert tételezett fel Isten, a halottak és az élők között: a mártír élvezi Isten bizalmas közelségét, ezért közbenjáró lehet Isten előtt az élők érdekében. A pogány világban komoly vallásos felháborodásba ütközött a mártírok, tehát a holtak kultusza. Julianus Apostata császár például annak a régi római törvénynek a felújításával fejezte ki ellenérzését, mely kimondta, hogy a holtak nyugalmát nem szabad megbolygatni. A mártírkultusz terjedése a 4 5. század fordulójára a késő antik városok többségében megváltoztatta az élők, illetve a halottak lakta negyedek fontossági sorrendjét. A temetőkben gombamód szaporodtak a nagyszabású építészeti alkotások. A 4. század végén és az 5. században a keresztény püspökök úgy szervezték meg a szentek kultuszát, hogy hatalmukat a régi római városokban ezekre a „városszéli városokra" alapozták. A püspöki palota és a bazilika ugyan a városfalakon belül volt, de a kora középkori Európa püspökeit pontosan az a tudatosan hangsúlyozott kapcsolat emelte jelentőségre az egykori Római Birodalom városaiban, amelyet a város melletti nagy szentélyekkel tartottak fenn: Szent Péterével a Róma melletti vatikáni dombon, vagy Szent Mártonéval Tours falai alatt. A püspökök nem minden harc nélkül kaparintották meg a szentélyek feletti ellenőrzést, ez a győzelem azonban meghatározó volt a nyugati egyház történetében. A nyugat-európai egyházi hierarchia a halottak sírjához kötődött. Itt a püspökök hatalma úgyszólván egybeolvadt a szentély hatalmával. A Földközi-tenger keleti medencéjében a keresztény szentélyek, kultuszhelyek nem lettek az egyház hatalmi szervezetének tartós bázisai. A szentélyek terjedésével a keresztény világot Ég és Föld találkozásának jól megjelölt helyei kezdték tarkítani. A