Századok – 1994

Figyelő - Szvoboda Dománszky Gabriella: Egy 19. századi festődinasztia V/1018

FIGYELŐ 1023 tását a lapok mellékes tényként kezelték, mely kizárólag arra szolgál, hogy a másolat hűségét igazolja. Pedig a szenzáció, hogy Pesten nyilvánosan először volt látható egy eredeti Rembrandt, nagyobb figyelmet érdemelt volna, és nem sok magyart ért az a megtiszteltetés, hogy a világművészet legnagyobbja mellett állíthatott ki. Az 1840-ben induló Pesti Műegylet működése a teljes magyar festőtársadalom életére, ezen belül Henrietta pályájának indulására is rendkívüli hatással volt. Mint tudjuk, ekkor nyílt először alkalom arra, hogy mestereink itthon nyilvánosan bemutatkozzanak. Kolbe nem ostorozza az egyesületet magyartalanságáért, ahogyan az a hazai szakirodalomban szokásos, sőt a legnagyobb természetességgel említi a nemzetközi jellegű tárlatok megindulását Pesten. Viszont idézi Kertbeny Károly (C. M. Benkert) költőnek, Kertbeny Imre festő bátyjának kifakadását, aki nem érti, miért nem vásárolnak a kitűnő művésznőtől. Tudjuk, ez nem kivétel volt, mert az egyesület igen keveset vásárolt, és akkor is inkább külföldi képeket, mivel ez biztosította számára a közönség — emelkedő taglétszámmal bizonyítható — érdeklődését. Henriettát bécsi tanulmányai után lelkesen és tisztelettel fogadták, különösen a német nyelvű sajtó közölt róla hosszas tudósításokat, csakúgy, mint egy-egy kiállított képéről. A Der Spiegel, vagy a Der Ungar mindenkor kitüntetetten írt róla. A pesti német polgárság odafigyelő magatartása azt érezteti, hogy köreikben létezett egy összetartó gárda, amely igen sokat tett a város képzőművészetéért. Ezt a műegyleti részvényesek névsora is alátámasztja. De Henrietta a negyvenes évek közepére már az egész pesti sajtó sztárja. 1844-ben mint egyetlen nő szerepelt a magyar festők között a bécsi Kunstverein kiállításán. Kolbe említi Henrietta részvételét jótékony célú kiállításokon is, amelyekre a hazai szakirodalom vajmi kevés figyelmet fordít, holott ezek a megmozdulások a pesti művészeti élet fejlődésének fontos állomásai. Ezeken keresztül jut el a hímevét tudatosan építő művész is a közismertséghez, és legjelentékenyebb megbízásához, a fürcdi kerek templom oltárképének megfestéséhez. Az oltárkép kompozícióját Henrietta Annibale Caracci alkotása nyomán alakította ki, amelyet bécsi tanulmányai idején ismert meg. Kolbe vitatkozik Genthon Istvánnal, aki a képet Carracci-kópiaként jelzi művében, valamint Lykával is, aki középszerű műnek tartja. Úgy tűnik, abban egyetérthetünk a szerzővel, hogy a mű nem másolat, hanem parafrázis. Genthon értékelése óta több mint három évtized telt cl, és ma már másképp fogjuk fel a múlt század viszonyát az eredetiséghez, és jobban megértjük a korábbi századok felé fordulását. Közhely már, de mégis újra és újra le kell írni, ne vetítsük bele mai felfogásunkat elmúlt korok művészetszemléletébe. Viszont az oltárkép láttán Lykának igazat kell adni. Henrietta bár sok tekintetben rendkívüli jelenség, ő sem átütő tehetség. A sikeres portretista és csendéletfestő erejét a nagyszabású kompozíció már meghaladta. Megható a szerző elfogultsága hőse iránt, de a tudományos értékelést nem befolyásolhatják érzelmek. Viszont figyelemreméltó a kép részletes elemzése, a korszak hasonló műveiről ritkán olvashatni ilyet. Különösen a kor esztétikájával foglalkozóknak tanulságos, akárcsak Kolbe többi képelemzése a műben. A festőnő apja halála után újabb, polgári körökben szokatlan tettet hajtott végre. Anyja kíséretében hosszas tanulmányútra indult Nyugat-Európába, amelyhez az anyagi hátteret az apai örökség biztosította. Célját nem érhette volna el a Habsburg-ház nőtagjaitól élvezett protekció nélkül, amelynek mélyén minden bizonnyal