Századok – 1993

Folyóiratszemle - Ribuffo; Leo P.: Isten és a jelenkoripolitika az Egyesült Államokban V–VI/875

FOLYÓIRATSZEMLE 875 kába való menekülés egyben a mindennapi szexuális zaklatástól való menekülést is jelentette. A nemek közötti konfliktusokat faji viták is „színesítették": a fehér szakszervezetek számos helyen maximálták az alkalmazható színesbőrű munkások létszámát és bérét. A déli feketék „infrapolitikájának" legszembetűnőbb színtere a közterület volt, illetve a tömegközlekedési járművek. A szegregációs törvények az autóbuszok és villamosok hátsó részébe kényszerítették a színesbőrűeket és ez a helyzet állandó — hangos — viták forrását jelentette. Itt meglehetősen nagy ,.közönség" előtt zajlott a „dráma": az utasok alkalmanként még a polgárjogi szervezetek segítségét is igénybe vették, amikor pénz- és börtönbüntetésekkel próbálták a hatóságok megtorolni a „hangoskodó" vagy „erőszakoskodó" feketék akcióit Ezek a spontán cselekedetek egyrészt állásfoglalásra kényszerítették a színesbőrű „hivatalos" szervezeteket másrészt pedig bizonyos lépések megtételére a hatóságokat, hogy elejét vegyék a kellemetlen jeleneteknek. A legtöbb dokumentált a szegregációs törvényekkel szembeni „ellenszegülés" a közterületeken zajlott le, mivel itt könnyebb volt a menekülés. Az „infrapolitika" és a szervezett ellenállás ilyen módon az érem két oldalát jelentették: egyiket sem lehet megérteni a másik nélkül és csak a kettő együtt ad kielégítő képet a szegregációs Délen dolgozó színesbőrű munkások mindennapi küzdelméről a polgárháborút követő száz évben. The Journal of American History, Vol. 80. No. 1 (June 1993), pp. 75-112. Ma. T. Leo P. Ribuffo ISTEN ÉS A JELENKORI POLITIKA AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN Leo P. Ribuffo (George Washington University) esszéje Garry Wills Under God: Religion and American Politics (New York: Simon and Schuster, 1990) és Erling Jorstad Holdin Fast Pressing On: Religion in America in the 1980s (Westport: Greenwood, 1990) c. munkáját ismerteti, illetve a tanulmányok által felvetett kérdésekre próbál választ adni. A felmérések szerint az Egyesült Államok volt a „legvallásosabb" országok egyike az 1970-es években, amennyiben a templombajárás megfelelő mérce ennek eldöntésére. Az 1976-os elnökválasztási küzdelmekben a két jelölt, Jimmy Carter és Gerald Ford megpróbált a vallásos érzelmekre is játszani: a versenyt a későbbi győztes, Carter nyerte, aki megtartotta a hagyományos katolikus szavazatokat és jól szerepelt azok között a fundamentalisták és protestánsok között is, akik korábban elpártoltak a Demokrata Párttól. A teológiai konzervatívok — Jerry Falwell, Pat Robertson és társaik — azonban hamarosan az elnök bírálóiként léptek fel: hazafias naggyűléseket rendeztek, politikai szervezeteket alapítottak éa 1980-ban Ronald Reagan sokat köszönhetett nekik elnökké választása alkalmából. A konzervatív Reagan-kormányzat évei alatt bizonyos szempontból kiújultak az 1920-as évek „fundamentalista" vitái. Ribuffo szerint a fundamentalisták végig szinen voltak a I. világháborút követő évektől kezdve: az 1920-as években például a Scopes-per kapcsán hallatták hangjukat többen beléptek olyan szélsőséges szervezetekbe, mint a Ku Klux Klan; az 1930-as években a Roosevelt-kormányzat politikáját támadták mint az amerikai életforma elleni veszélyes összeesküvést Gerald L. К Smith tiszteletes kijelentette, hogy a Roosevelt-adminisztráció a keresztény civilizáció elleni zsidó támadás legújabb megjelenési formája; Gerald В. Winrod tiszteletes még meg is toldotta ezt a véleményt azzal, hogy a zsidó-összeesküvés Jézus keresztrefeszítésétől datálódik. A konzervatív protestánsokat és katolikusokat egy táborba sodorta New Deal-ellenességük: Charles E. Coughlin tiszteletes rádiós beszédei hathatós segítséget nyújtottak a már említett nézetek elterjesztésének. А II. világháborút követő években nőtt a bevallottan vallásos emberek száma az Egyesült Államokban. A részben kompromittálódott keresztény jobboldal megújult: Carl Henry, Billy Graham és fundamentalista társaik inkább „evangelizálóknak" hívták magukat elítélték az antiszemitizmust és kevésbé harcias hangot ütöttek meg a prédikációikban. Az 1950-es és 1960-as években — számos szociológus (Dániel Bell, Nathan Glazer, Seymour M. Lipset) véleménye szerint — a konzervatív vallási mozgalmak fontos szerepet játszottak a „radikális jobboldal" kialakulásában (Joseph McCarthy, Barry Goldwater); sőt Graham tiszteletes 1968-ban nyiltan Richard Nixon jelöltsége mellett foglalt állást. Az 1965-tel kezdődő következő évtized kiélezte az ideológiai ellentéteket a „liberálisok" és „konzervatívok" között: amíg az előbbiek a vietnámi háború befejezését követelték, valamint egyenlő jogokat az afrikai amerikaiaknak (feketéknek), a nőknek és a homoszexuálisoknak, addig az utóbbiak a „hagyományos" értékrend visszaszállítása érdekében léptek fel. A vallási és politikai konzervativizmus igazán az 1972-es elnökválasztáson találkozott egymással, amikor Nixon elnyerte a katolikus szavazók többségének a támogatását a fundamentalisták és evangelizálók nyolcvan százalékának szavazataival együtt.